Második nap - Barátok

Cierra,

Még mindig nem küldtem el neked a levelemet. Félek odavinni a recepcióra, hogy kérjek egy bélyeget és egy borítékot. Először is, lehet, hogy elolvasnák. És talán rossz szemmel néznék, hogy körülbelül tízszer írtam bele azt, hogy kibaszott. Másodszor pedig, egy elmegyógyintézetben vagyok. Itt levelet küldeni lehet, hogy nem "normális dolog". Hát, gondolom meg kell próbálnom, mivel nem akarlak kiborítani téged azzal, hogy miért nem vagyok suliban és amikor próbálsz bemenni a házunkba, akkor leszek otthon. Basszus, az rossz lehet. Amint megírtam a levelet, megpróbálom elküldeni. Jelenleg a szobámban vagyok a szobatársammal, Stephel. Nagyon kedves. Cierra, sajnálom, őszintén nincs kedvem írni. Adj egy kis szünetet, egy elmegyógyintézetben vagyok, az Isten szerelmére. De tájékoztatni foglak róla, ha bármi érdekes fog itt történni. Szeretlek, nemsokára vissza fogok térni.

-Vicky

 u.i.: Hallgass nekem pár számot. Itt nem hallgathatunk zenét. Szóval rakj be valami jót, táncold körbe a szobádat és gondolj rám, miközben ezt csinálod.

Felnéztem a ronda, pasztellszínű mennyezetre, az ágyamon feküdve, ami nem volt nagyon kényelmes. Nem szerettem volna semmi mást, csak visszaaludni - de fel kellett kelnem.

Ez a hely majdnem olyan volt, mint az iskola - volt egy menetrend, amit minden nap követned kellett. Stephanie mindent elmagyarázott nekem vacsora után, az első ittlévő estémen. Pontosan fél nyolckor kell felkelned; és elkészülni. Utána a reggeli csoportos terápiához veszed az irányt - nem vagyok benne biztos, hogy ez különbözik-e a szombati esti csoportos terápiától, de gondolom rá fogok jönni. Majd délelőtti órák az iskolában. Igen, van egy iskolája egy elmegyógyintézetnek. Nyilvánvalóan meg kell, hogy legyenek a "szükséges tanulmányaid". 

Azután; ebéd. Utána pedig a délutáni órák. Aztán még egy csoportos terápia, de itt arról kell beszélni, hogy milyen napod volt. Majd következik a vacsora. Az utolsó dolog a napban a relaxáció lesz - Stephnek nem volt ideje elmagyarázni, hogy konkrétan ez mit is jelent, de majd csak meglátom.

Gyorsan elkészültem, majd belenéztem a tükörbe. Már alap kísértetiesen sápadt voltam, pedig még huszonnégy órája sem vagyok itt. Ha már most így nézek ki, milyen leszek akkor, amikor kikerülök innen? Ha ki fogok kerülni innen...

Kisétáltam a fürdőszobából egyenesen a szobánkba, ami újonnan volt díszítve. Az apukám berakott nekem a táskám aljára néhány képet bandatagokról és egyéb dolgokról, amiket szerettem, én pedig nagyon hálás voltam érte. Rettegtem a szobámban lévő ronda, pasztellszínű falaktól - szükségem volt valamire, amivel lefedhetem. Kedvesen megkérdeztem a recepciónál lévő hölgyet, hogy kaphatok-e ragasztószalagot, ő pedig kedvesen megtagadta. Ez olyan módon felháborított - egy tizenéves lány, aki csak most jelentkezett be egy kórházba és súlyosan depressziós, nem kaphat egy kis ragasztószalagot, amivel fel tudná akasztani azokat dolgokat, amik boldoggá teszik őt? Látszólag nem.

De Stephnek volt egy másik ötlete. Talált néhány régi, megrágott rágógumit, amik még némileg ragadtak. Lehet, hogy kicsit undorító, de hé, amikor már minden reménytelen, akkor meg kell tenned azt, amit meg kell tenned.

Szóval a szoba egy kicsivel jobban hasonlított az otthoni szobámra és ez miatt jobban éreztem magam. Habár; elég sokszor kellett uralkodnom magamon, hogy nehogy lebontsam őket. Nem tudtam segíteni, ha kicsi zokogások szöktek ki a számon elég gyakran. 

Egy másik doktor elvezetett minket a lifthez, csatlakoztunk a három másik lányhoz a szintünkön. Nem emlékeztem mindannyiuk nevére, de Anne-t megismertem; tizennégy éves és pánikrohamai vannak.

Kényszerítettük magunkat távol állni egymástól a szigorú "nincs érintkezés" szabály miatt. Kínos volt és csendes, mivel semmi sem volt, amit tudtunk volna a másiknak mondani. Kíváncsi voltam, hogy hol lehetnek a fiúk - rájöttem, hogy egy külön lift van számukra, már megint a "nincs érintkezés" szabály miatt. Valószínűleg azért is, mert nem akarják, hogy a fiúk és a lányok kötődjenek egymáshoz; nem akarnak kapcsolatokat. De lehetetlen dolog beleszeretni valakibe egy elmegyógyintézetben, nem igaz...?

************

Besétáltunk egy nagy, nyitott büfébe, ami tele volt ebédlőasztalokkal. Egy normális étkezdének nézett ki; de voltak benne felnőttek és idősebbek is. Még láttam pár kisgyereket is futkározni - mit csinálhattak, hogy bezárták őket egy elmegyógyintézetbe?

Volt egy sor, ahol az ételt kaptuk meg; minden tizenéves oda vette az irányt, így követtem őket, mint egy elveszett kutya, mivel én voltam itt az újonc. Mikor odaértem a végére, kedvesen megkértem a konyhás nénit, hogy ha tehetném, én inkább kihagynám a reggelit, mert nem voltam olyan hangulatban, hogy bármit is egyek. Mégis, azt mondta, hogy "nem", és odaadott nekem egy doboz Cheeriost. 

Az összes tinédzser egy asztalnál ült, én pedig Steph mellé tapadtam, mert ő volt az egyetlen, akivel igazi beszélgetést tartottam. Hacsak nem számolod bele azt a Calum gyereket; amit én nem tettem. Valahogy szerettem volna beszélni vele - de nem volt semmi, amiről tudtam volna vele beszélni.

"Szia, ó, be vagy zárva egy elmegyógyintézetbe, az őrületbe kergetve magadat? Én is!"

"Szia, Vicky vagyok és nem nagyon ismersz engem, de lehetnénk barátok."

"Hé, nagyon aranyos vagy, annak ellenére, hogy már be vagy ide zárva ki tudja mennyi ideje."

Gondolatban megráztam a fejemet az összes köszöntésemnél, nem volt ötletem, hogy mit mondhatnék neki. Talán megköszönhetném neki, hogy észrevett engem az este? Ideges voltam; sohasem voltam jó a beszélgetésekben, vagy a barátszerzésben. És egy kórházban voltam - voltam valaha nagyobb hátrányban, hogy barátokat szerezzek?

A többi tinédzser kisebb beszélgetéseket folytattak az asztalnál; ez többnyire arról szólt, hogy seggfej Jimmy azzal hencegett, hogy mennyire szar az élete és hogy a szülei teljesen faszfejek. Habár nem nagyon hallgattam - a gondolataim teljesen máshol jártak.

Nem szándékoztam rémisztőnek tűnni, de elég gyakran vetettem egy pillantást Calumre. Megfigyeltem apró dolgokat benne, amire a legtöbb ember nem döbben rá, vagy vesz észre. Mint például, hogy bal - vagy jobbkezes volt-e; a jobb kezével tartotta a kanalat, így azt gondolom jobbkezes. Vagy hogyan harapott a szájába, amikor hallgatta, ahogy a másik beszél - hogy kifejezze, hogy érdekli, amit mondanak. Nem tudom, miért találtam a fiút olyan érdekesnek; de más volt, mint a többiek. És nem tudtam rájönni, hogy miért.

************

A csoportos terápia volt a következő; ami tulajdonképpen nagyon unalmas volt. A problémáinkról beszéltünk az életben, és arról, hogy hogyan tudnánk őket megoldani. Többnyire csendben maradtam, csak akkor nem, ha felszólítottak. Az elmém teljesen el volt szórva - egy mini pánikrohamom volt, mivel eszembe jutott, hogy elfelejtettem elküldeni a levelemet Cierrának, mert tudtam, hogy kiborulna. És így én is elkezdtem kiborulni - ziháló légzés, tenyér izzadás, a megszokott. Utána, hogy a helyzet még rosszabb legyen, a gyógyász megkérdezte, hogy mi a baj. Nem tudtam, hogy mit mondjak, fuldokoltam az utolsó pillanatban, és azt mondtam, hogy hiányzik a testvérem. Ami nem is volt hazugság, igazán hiányzott nekem Will. Ő volt az egyik dolog, amiért életben maradtam.

Az ebéd ugyanolyan volt, mint a reggeli; beálltál a sorba, megkaptad a kajádat és leültél. A Seggfej, az új becenevem Jimmyre, arról fecsegett, hogy milyen szívás az élete; én csendben maradtam és némán ettem. Steph a lányhoz beszélt a jobb oldalán - nem emlékszem a nevére, így végül kimaradtam a beszélgetésből.

Ismét azon kaptam magam, hogy a sötét hajú fiút nézem. Néha rájöttem, hogy bámulom őt, aztán hirtelen elkaptam a tekintetemet. 

Majd a meleg, barna szemei találkoztak az enyémmel, csak egy másodpercre. Az enyémeim visszapillantottak az ebédre, felvettem egy salátát, mivel az összes többi lehetőség nem tűnt étvágygerjesztőnek. De amikor újra felnéztem, a szemei még mindig rám összpontosítottak.

Az ajkai egy fogatlan mosolyba formálódtak és rám biccentett. 

"Szia Vicky" mondta. Némileg izgatottnak éreztem magamat, hogy megjegyezte a nevemet, de megemlített engem az este, szóval nem kellett volna annyira meglepődnöm.

"Szia Calum" válaszoltam neki egyszerűen egy apró mosolyt adva.

Gyorsan odasúgott valamit Annenek, aki mellette ült, ő pedig bólintott és felállt a helyéről. Helyet cseréltek, így Calum közvetlenül szemben volt velem; engem bámulva, egyenesen a szemembe.

"Hogy vagy?" mondta, támasztva a fejét a kezével.

"Jobban, nem sírtam legalább négy órája, szóval ez egy plusz pont." kuncogtam enyhén és beledöftem a villámat a salátába. 

"Hé, az jó" mondta Calum, én pedig visszanéztem rá. "Nem akarom, hogy sírjál. Fel a fejjel, drágám." odanyúlt az államhoz, mintha fel akarná emelni; de nyilvánvalóan nem tudta, mert túl sok orvos volt és megbüntetnének minket.

Mindazonáltal - a megjegyzése miatt sokkal jobban és erősebbnek éreztem magam.

Cserébe egy mosollyal ajándékoztam meg, a fogaimat és mindent mutatva.

"Szóval, találtál már itt barátokat?" kérdezte le nem véve a szemeit rólam.

"Stephet, mert a szobatársam, és azt hiszem ennyi." vontam meg a vállamat.

"Miért, engem nem tekintesz barátnak?" tette a kezét a mellkasára és tréfásan elkezdett zihálni, én pedig vihogtam rajta.

"Hát, ha rájöttél volna, eddig nagyjából csak egy percet beszéltünk." válaszoltam, egy kicsi önelégült mosoly jelent meg a számon.

"Hát, ez nem változtat semmin." nyafogott, én pedig újra elkezdtem nevetni. "Szia, én Calum vagyok. Te pedig Vicky. És most már hivatalosan is barátok vagyunk." most éreztem a megfelelő pillanatot, hogy kezet fogjunk, de mivel nem tudtam, egyszerűen bólintottam és hozzáérintettem a lábamat az övéhez.

"Barátok." mondtam, hogy tudja, hogy egyetértek vele.

"Tehát most, hogy barátok vagyunk, rád bízhatom az összes titkot, amit ez a hely rejteget." suttogta közelebb hajolva hozzám. Azt mondta a fülembe "Ne beszélj ehhez a Jimmy gyerekhez. Ő egy komplett seggfej."

"Észrevettem." kuncogtam, ránézve a tizenhét éves fiúra, aki még mindig hencegett.

"Három hónapja van itt, és őszintén, akkor szerintem egészségesebb volt, amikor idekerült." Calum belenevetett a fülembe, amitől libabőrös lett a hátam. "Ó, igen." mondta, körbenézve, hogy biztos legyen benne, senki sem hallgatózik. "Az a lány, Maura?" biccentett enyhén a lány felé, aki közvetlenül A Seggfej mellett ült, kissé álmodozva nézve a fiút. "Totál kurva."

"Calum!" mondtam, próbáltam mérgesnek hangzani, de ehelyett inkább próbáltam visszatartani a nevetésemet. "Nem mondhatsz ilyet!"

"Nos, ez nem hazugság!" mondta felemelve a kezét a levegőbe megadásképpen.

Nevettem a fiún, aki válaszul rám vigyorgott.

Az orvosok jelezték, hogy vége van az ebédnek; mi pedig mind kivonultunk az ajtón. Calum és én közel álltunk egymáshoz; elég furcsa, de ez nem volt kínos.

Amint a liftek felé sétáltunk, amik visszavisznek a szobánkhoz, a kezeink némileg összeértek egymáshoz - a szívverésem pedig felgyorsult. Abban a pillanatban szerettem volna megragadni a kezét és erősen megrázni, de tudtam, hogy ez miatt mindketten bajba kerülnénk.

A kezeink még mindig érintkeztek, amikor külön irányba kellett mennünk a liftekhez, és mielőtt elfordultam volna, Calum összehorgolta a kisujjainkat és megszorította, mielőtt elfordult volna a másik irányba.

************

Nah, hát én, amikor olvastam ezt a részt, akkor végig "Jajj"-oztam az egészet (azt hiszem hajnali egykor :D), mert Calum olyan aranyos volt. Nagyon sajnálom, de jövő héten nem tudok új részt hozni, mert nyaralni megyünk, és ha gépközelbe is jutnék, akkor sem lenne rá időm összehozni :( Ezen a héten lehet, hogy elkezdem a harmadik részt fordítani, de nem ígérek semmit :( A másik blogommal is kéne egy kicsit foglalkoznom, anya meg már teljesen ki van borulva, hogy mennyit ülök a gép előtt. Remélem jól telik a nyaratok és tetszett a rész :)

Ölel titeket:

Lizzie xxx