Hatodik nap - Új fiú

Cierra,

Nem volt rohamom, ha hallottad volna, mert itt nyilvánvalóan mindenki azt hiszi. Majd később elmagyarázom, nehéz lenne ezt leírni. Egyébként jött egy új fiú, akivel még nem is találkoztam. Érdekes. Majd tájékoztatlak a fejleményekről. Szeretlek Cierra, nemsokára otthon leszek. 

-Vickymaci

U.i.: Így hív engem Calum, tetszik? Basszus, nem is tudod, ki az a Calum. Azt hiszem később mesélek róla.

"Michaelnek hívják." suttogta Steph, miközben a terápiára mentünk. Enyhén biccentettem, a szám belsejét rágcsálva. "Nem nagyon beszélgettem vele, de nyugodtnak néz ki, legalábbis elég nyugodtnak, hogy egy elmegyógyintézetben van" Nagyon izgatott voltam, hogy találkozzak az új fiúval, igazából szintén izgatott voltam egy másik ok miatt is. Többé nem én leszek az "új gyerek" a kórházban. Az utóbbi öt napban így éreztem magamat. Olyan érzés volt, mintha én lennék az új gyerek a suliban, ahol senkit sem ismersz és össze vagy zárva egy csoportnyi olyan emberrel, akit eddig soha életedben nem láttál és elvárod magadtól, hogy barátokat szerezz, vagy legalább beilleszkedj. Talán ez nem ugyanolyan volt egy kórházban; mert itt nem reménykedsz abban, hogy barátokat találj, nem? Vagy lehet, hogy igen. Ez egy rejtély magában.

Az egész terápiára vezető úton az új fiún, Michaelön gondolkoztam. Azon tűnődtem, hogy megpróbálhatnám megismerni, úgy, mint a többieket is. Kíváncsi voltam, hogy milyen lehet belül. Egy seggfej, mint Jimmy? Vagy édes, mint Calum? De Calumnak szintén van egy olyan oldala, ami csaknem rosszfiúnak mutatja őt; még akkor is, ha tudom, nem az. Vagy talán mégis. Csak öt napja ismerem a fiút, mégis rengeteg dolog van, amit nem tudok róla. Lehet, hogy nem kéne őket megtudnom.

Beléptem a csoporthoz és azonnal azt az úgynevezett Michaelt kerestem, akit nagyon gyorsan észrevettem, kicsit könnyű volt, hogy őszinte legyek.

Lehajtott vállal ült az egyik kényelmetlen széken, amire ráerőszakolnak minket, hogy üljünk rajta, az ujjaival a combjain dobol. Egy egyszerű, fekete pólót hordott, ami úgy látszott, ő vágta le neki az ujját; és szintén fekete nadrág volt rajta. Meg kell mondanom, szerintem a haját bírtam a legjobban. Teljesen fehér volt, egy fekete csíkkal a közepén. Azt hittem, hogy Jimmy csak viccelt, amikor azt mondta, hogy "mint egy borz, csak fordítva", de ez a gyerek nem viccelődött. Addig nem jöttem rá, hogy bámulom őt, amíg felém nem biccentett és rám mosolygott. Apró volt és alig észrevehető, mégis megláttam. A mosolya arra arra késztetett, hogy rendbe hozzam a hajamat, szóval végigsimítottam rajta a kezemmel. Aztán emlékeztettem magamat, hogy egy kórházban vagyok és sehogy sem tudnék jobban kinézni, mint most. De valami ebben a fiúban arra ösztönöz, hogy valamivel elfogadhatóbbá tegyem önmagamat - nem vagyok benne biztos, hogy micsoda, de volt valami. 

Leültem a saját helyemre Calum mellé, a lábaim kissé remegtek. Rémisztő volt újra a csoportos terápián lenni - majdnem mindent hiányoltam a tegnapból az összeomlásom miatt. Senki sem tudta pontosan, hogy mi történt, kivéve Calumot és Stephet, de kiderült, az emberek szeretik kitalálni, hogy mi történt velem.

A leggyakoribb pletyka, amit Steph mondott, hogy rohamom volt. Nem tudom, ki találhatta ki, de olyan nevetséges volt, hogy majdnem nevettem. 

A másik pletyka az volt, hogy Steph meg akart gyilkolni, amin Stephfel mindketten elnevettük magunkat. A gyerekeknek az elmegyógyintézeten óriási képzelőerejük van.

Elkezdődött a terápia és újra be kellett mutatkoznunk, mivel Michael itt volt.

"Vicky, tizenhat éves, úgy gondolom, a punk rock jó a léleknek. Azért vagyok itt, mert depressziós vagyok és látszólag rohamaim vannak." Az utolsó résznél rávigyorogtam a többiekre és láttam, a legtöbbjük próbálja visszatartani a nevetését. 

Linda, a terapeuta szigorú tekintettek figyelt rám, mert nem szereti a szarkazmust a csoportban.

Csak megrántottam a vállamat és hagytam, hogy a többiek beszéljenek. Amikor Michael következett, fentebb ültem a széken. "Michael, tizennyolc éves, szeretek videójátékozni és aludni. Nem tudom, miért vagyok itt." vonta meg a vállát és visszacsúszott a helyére.

Linda megpróbálta kiszedni belőle, hogy legalább próbálja elmondani nekünk, miért van itt, de ő nem moccant. Kíváncsi voltam, hogy tényleg nem volt rá oka, vagy csak annyira személyes lenne számára.

"Nem tudom, a szüleim csak kidobtak ide, mintha nem lenne nagy ügy, talán túl sokat videójátékoztam?" Jimmy ezen gúnyolódott, a szemeit forgatva. Megesküdök rá, ez a fiú soha senkit sem szerethetett. Kivéve Maurát. Kilencven százalék volt rá, hogy szerette.

"Ez nem ok arra, hogy elmegyógyintézetbe kerülj." nyújtotta ki Jimmy a nyelvét és jobban kihúzta magát. 

"Hát akkor mi?" vágott vissza Michael.

"Mi itt el vagyunk rontva" mutatott körbe az ujjával a szobán, minket nézve. "Balfaszok vagyunk, ezek vagyunk mi."

Nem akartam vele egyetérteni, de kellett volna. Mert ez igaz volt. Nem tartozunk az igazi világhoz, mi itt végeztük. 

"Hát, te egyáltalán nem ismersz engem." köpte ki Michael, a kezeit keresztbe fonva.

"Michael vagyok, tizennyolc éves, szeretek videójátékozni és aludni." utánozta Jimmy, én meg visszatartottam a nevetésemet. Ránéztem Calumra, aki élvezte a két fiú veszekedését, a szemeit csillogva kapkodta az egyikükről a másikukra.

Michael egyszerűen csak gúnyolódott, semmit sem mondva. Szerintem feladta, rájött, a veszekedéssel semmivel sem fog vele előrébb jutni.

"Oh, én vagyok Michael és egy elmegyógyintézeten vagyok, mert túl sok videójátékot játszottam! Ez súlyos lehet!" mondta Jimmy lányos hangon és a végén elállt a lélegzete. Michael gyengéden meglökte, miközben vigyorgott. Linda véget vetetett a veszekedésüknek.

"Tehát, ki akarja kezdeni?" kérdezte Linda, végignézve a körben ülő, mogorva tizenéveseken. Mint mindig, senki sem tette fel a kezét. Ki az, aki el akarná mondani az embereknek a problémáit, akik jól ismerik ezeket és segíteni akarnak neked? Sohasem értettem.

"Vicky, miért nem kezded te?" visszatértem a gondolataimból, amikor meghallottam a nevemet és kihúztam magamat a széken. "Én?" tátogtam, a mellkasomra bökve. Majdnem olyan volt, mint egy jelenet a Tizenhat szál gyertya végéből - amikor Sam kisétál a templomból, Jake Ryan pedig kint várja őt. Csak hogy én egy elmegyógyintézeten vagyok és nincs itt semmilyen Jake Ryan. Kivéve talán a mellettem ülő lehet az.

Várjunk csak, mi a fenén gondolkozok?

"Igen Vicky, te, úgy látszik mostanában voltak problémáid." Összerezzentem a tegnap történtek gondolatán, de bólintottam, megpróbálva kiagyalni valamit, amit mondhatnék. "Uh, igen. Tegnap volt egy kicsi problémám..." Álltam meg. "Nem volt rohamom." Nevettem. " És Steph nem is akart megölni." Néztem a lányra, aki teljesen máshogy viselkedett a csoportban, mint ahogy a szobában szokott. Szeretett  mindent és bármit elmondani a szobánkban - de az igazi életben félénknek tűnt. Még egy rejtély.

"Oké, és hogy érezted magad az eset után?" Linda biztosra vette, hogy semmit se említsen, mivel tudta, nem akartam, hogy bárki is megtudja. 

"Uh, zavarosnak. Szomorúnak. Talán rémültnek?" mozgolódtam a székemen, mert kínosan éreztem magamat, tudva, hogy mindenki engem figyel, válaszra várva. 

"És később kit kértél, hogy beszéljen veled?" nem tudom, miért hozta fel, de válaszolnom kellett rá. 

"Calumot." néztem a mellettem lévő fiúra, aki rám mosolygott és biccentett egyet. "És miért vele akartál beszélni?"

"Igazából nem tudom. Csak úgy éreztem, hogy kell valaki, aki megért engem- és Calum meg tud. Furcsa módon megértjük egymást, amit nem tudok felfogni. Amit senki sem tud. Még mi sem." 

És ezzel együtt Calum bólintott, egy mosoly jelent meg az arcunkon. Úgy éreztem, ez a legnagyszerűbb pillanat arra, hogy összepacsizzak vele, vagy esetleg megveregessem a vállát, de mivel nem tehettük, csak egyszerűen ültünk a helyünkön, hülye vigyorral az arcunkon.

************

Az ebédlőben álltam, mellettem Michaellel és Calummal. "Foglalok neked helyet, oké?" mosolygott rám Calum és elment a sorból, egyedül hagyva Michaellel.

"Szóval, Vicky." mondta Michael, a tálcájára nézve.

"Szóval, Michael." válaszoltam, felnézve a mellettem lévő magas fiúra.

"Teljesen nyitott akarok feléd lenni." kezdte, kicsit az orra alatt nevetve. "Úgy értem, egy elmegyógyintézetben vagyunk, nem? Kit érdekel? Csak azt akarom mondani, hogy most biztosan flörtölnék veled, ha nem lenne Calum."

Azt kell mondanom, majdnem megfulladtam a levegőtől, ha ez lehetséges.

"Biztos vagy benne, hogy most nem flörtölsz velem?" vigyorogtam egy kicsit, miközben elhagytuk az ebédlősarkot.

Ő mosolygott, a fejét rázva. "Ígérem, tényleg nem. Emlékezz, Calum." biccentett a fiú felé, aki már beszélgetve ült az ebédlőasztalnál.

"Miért Calum?"

"Haver, egyfolytában rólad beszél. Mint tegnap, amikor nem voltál, csak annyi volt, hogy Vicky ez, Vicky az. Srácok, ti akkor is ismertétek egymást, mielőtt bejelentkeztetek ide?" 

Némán megráztam a fejemet, nem tudva, hogy mit válaszolhatnék erre. Calum tényleg rólam beszélt? Úgy éreztem, mindjárt elolvadok, bármennyire is hangzott sablonosnak.

"Oh, hát, úgy beszél rólad, hogy te vagy az ő hercegnője, vagy valami ilyesmi. Teljes egészében, a kapcsolat, ami köztetek van, azt kell mondanom-" hirtelen megállt, kinézve a büféből. Ránéztem, de a szemei még mindig kifelé meredtek, bármi is volt ott. Odanéztem, de nem volt ott semmi, csak a folyosó fehér falai.

"Mi?" mondtam, mire megrázta a fejét és visszatért az ámulatból.

"Tudod mit, mindegy." rázta meg a fejét és odasétált az ebédlőasztalhoz.

Csak megráztam a vállamat és én is odamentem, leülve a saját helyemre, Calum mellé.

************

Hey everybody! Itt van egy hetes késéssel az új rész, sorry, be fogom pótolni valamikor <3 És a történetről: az egyik résznél vagy fél óráig csak "jaj, de édes, úristen, jaj!" rohamot kaptam :D Remélem tetszett, bírjátok ki a sulit és ne kerüljetek elmegyógyintézetbe! 

Ölel titeket:

Lizzie xxx