Első nap - Az elmegyógyintézet

Cierra,

Szia, hogy vagy? Remélem jól, mert én nem nagyon. Amint megkapod ezt a levelet, talán már tudni fogod, hogy hol vagyok. Egy elmegyógyintézetben. A szüleim hoztak az elmegyógyintézetbe minden kibaszott figyelmeztetés nélkül. Oké, igen, talán öngyilkos vagyok, igen, lehet, hogy utálom magamat, igen lehet, hogy az életem egy nagy szopás, de nem kellett volna berakniuk egy elmegyógyintézetbe. Úgy gondolják, hogy ez a hely jobbá fogja tenni az életemet? Nem tudom abbahagyni a sírást, mióta idekerültem, már kétszer hánytam is. Jelenleg a váróteremben ülök - olyan szaga van, mint az orvosi rendelőknek. A valaha lévő legrondább ruhákat hordom, azokat a hálóingeket, amiket a kórházakban kaphatsz. Ó, tényleg, egy kórházban vagyok. Egy kibaszott elmegyógyintézetben. 10 percembe telt, hogy kikönyörögjek egy ceruzát és egy papírt, amire tudjak neked írni. De nem adtak hozzá egy vágólapot, vagy egy táblát, vagy valami szart, így jelenleg a lábamon írok, ha felfedezted volna, hogy a rohadt kézírásom sokkal szarabbul néz ki, mint általában. Hát, mindjárt megyek kisírni az összes vizet a testemből. Máris kibaszottul utálom ezt a helyet, pedig csak 20 perce vagyok itt. Már hiányolom az életet, bassza meg. Soha se gondoltam volna, hogy egyszer még ki fogom mondani, hogy hiányolom az életet. A rohadt életbe; véget akartam vetetni az életemnek. De ez nem élet - ez alapvetően a pokol. Átkozottul utálom az életemet. De szeretlek Cierra. Maradj erős miattam. Csak mert én már nem tartom többé erősnek magamat. Kérlek ne feledkezz meg rólam - így vagy úgy, de ki fogok jutni innen.

-Vicky

u.i. Ha a suliból valaki érdeklődik utánam, beteg vagyok. Vagy rákos. Teljesen mindegy, hagyd szabadon engedni a képzeletedet.

Összehajtogattam a papírlapot, biztonságba helyeztem a kezemben. Keresztbe raktam a jobb lábamat a balra; majd váltogattam, próbáltam kényelembe helyezni magamat. Egy rettentő orvosi rendelői széken ültem - olyanon, ami fing hangot ad ki, amikor leülsz rá. Az elmegyógyintézet várótermében voltam.

Nem vagyok benne biztos, hogy hogy végeztem az elmegyógyintézeten. Ez egy olyanfajta homályos emlék számomra. Emlékszem, hogy a szüleimmel ültem a kocsiban és megkérdeztem tőlük, hogy hova visznek. Azt mondták, kapok egy kis segítséget, így rájöttem, hogy biztos csak egy újabb csoportos terápiára, esetleg egy másik doktorhoz visznek. Ez mindegy volt - én voltam az a depressziós, öngyilkos lány, aki utálta az életet és meg akart halni. A szüleim segíteni akartak, több orvoshoz és terápiára vittek; de én még mindig ugyanaz az ember maradtam.

Az út közepénél az anyukám felém fordult és azt mondta "Ez lesz számodra a legjobb Vicky". Elkezdett sírni, az apukám gyengéd hátbaveregetésekkel és kézdörzsöléssel nyugtatta. Őszintén volt rá ötletem, hogy mi fog történni; zavarban voltam, de elhatároztam, hogy csendben maradok.

"Hova megyünk anya?" végre megszólaltam és kérdeztem. Nem az voltam, aki szereti a meglepetéseket. De az anyukám csendben maradt és az elég gyakran a lehulló könnycseppeit törölgette.

"Apu?" kérdeztem enyhén, tudván, hogy ő talán elmondja nekem. Apánál mindig is nagyobb előnyben voltam, mint anyánál; ő kicsit jobban megértett, miközben anya nem.

De az apukám még mindig a hideg vállait mutatta, a szemét közvetlenül az úton tartva.

"Remek" motyogtam keresztbe téve a kezeimet.

A teljes út nagyjából harminc percet vett igénybe, majd ahogy egy egyszerű, fehér téglás épülethez értünk, gyorsan felpattantam a helyemről és kikukucskáltam az ablakon, hogy megtudjam, hol is vagyunk.

Nem láttam semmit, csak egy hatalmas, fehér épületet magam előtt. Amint leparkoltunk, kiugrottam a kocsiból és megvizsgáltam az épületet - keresvén egy címet, egy jelet, bármit, ami segíthet azonosítani a helyet. A szüleim követtek, kihúzva egy táskát a csomagtartóból. Mégis, ez nem bármilyen táska volt. Ez az én táskám volt. Az, amelyiket akkor szoktam használni, amikor utazni megyünk. És minden bizonnyal nem volt üres; tele volt pakolva.

Lassan sétáltam a szüleim mögött, közeledtek a főbejárathoz - meg voltam rémülve, hogy mi fog történni. Majd megláttam a táblát.

Sydney Elmegyógyintézet.

Teljesen lesokkoltam. A szavak összekuszálódtak a fejemben és darabonként értelmeztem őket.

A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogyan folytattam a szüleim követését lenyeltem a torkomban lévő gombócot. 

"Mi a fene," suttogtam. A forró könnyek, amiket nem tudtam tovább visszatartani, lassan folytak le az arcomon.

"Mi a fene?!" sikítottam hirtelen, anya és apa felém fordultak.

"Egy elmegyógyintézetbe hoztatok?" sikoltottam, a könnycseppek lecsöpögtem a kedvenc pólómra.

"Vicky, ez lesz számodra a legjobb" az anyukám velem együtt sírt, szorosan magához húzva. Gyorsan eltoltam magamtól, a fejemet a kezeimbe temettem. Csak sírtam, sírtam, az egész testem remegett. Nem tudtam, miért voltam annyira dühös - talán mert tudtam, hogy milyen valójában egy elmegyógyintézet.

Nem táncolhatsz, vagy hallgathatsz zenét, nem játszhatsz a laptopodon, nem találkozhatsz minden nap a barátaiddal, nem nézheted a kedvenc filmjeidet, vagy a visszajátszásokat az Amerikai Horror Sztoriból a Netflixen, nem gitározhatsz, hát, még a szabadba se mehetsz ki. Tudok pár dolgot az elmegyógyintézetekről. Az összes dolog, ami némileg boldoggá tett, nem csinálhatom. És ez volt az oka, amiért annyira sírtam.

Az apukám húzott maga után, de én egy helyben maradtam. Feladta a próbálkozását, így felemelt és a vállára tett. Egy öt éves kisgyereknek éreztem magamat, nem pedig egy tizenhat - majdnem tizenhét - éves lánynak. Egész úton engem cipelt a recepcióig, én pedig a vállán zokogtam pólójába. Láttam a többi pácienst barangolni és hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy kisbaba - én voltam az a tinilány, aki sírt és erősen kapaszkodott az apukájába, amíg őt vitték a hátán.

Majd letett, anya és apa bemondták a pultnál lévő nőnek az információkat, ő meg begépelte azt a számítógépébe, úgy téve, mintha az ott álló zokogó lány - én - nem is lett volna ott. Amikor megadták az összes információt, ami a nőnek kellett, öt percet adtak, hogy elbúcsúzzunk egymástól. A szüleim megölelgettek és megpuszilgattak - rengeteg "Szeretlek"-kel és "Minden rendbe fog jönni"-vel. De tényleg minden rendbe fog jönni? Nem vagyok benne biztos.

Miközben a szüleim ölelésekkel és "Szeretünk"-ekkel bombáztak, én csak egyszerűen álltam egy helyben, sírva. Nem térítettem vissza egyetlen egy "Szeretlek"-et sem nekik, amiért beraktak egy elmegyógyintézetbe.

Az öt perc gyorsabban letelt, mint gondoltam volna; és a szüleim magamra hagytak. Egy szót sem szóltam hozzájuk, de volt egy dolog, amit el kellett volna mondanom.

"Mondjátok meg Willnek, hogy szeretem" majdnem megfulladtam, még több könny ömlött le az arcomon az öcsém gondolatára.

Will a testvérem volt, aki még nagyon fiatal volt kilenc évesen. Még nagyon kicsi volt ahhoz, hogy megértse, miért kerültem egy szellemi intézetbe és nem volt vágyam, hogy elmondjam neki, miért. Will volt az egyetlen személy, akiről igazán gondoskodtam, és nem szerettem volna feldühíteni azzal, hogy véget akarok vetni az életemnek. Csak azt akartam, hogy tudja, hogy szerettem.

A szüleim elmentek és én egyedül maradtam az elmegyógyintézetben. Egyedül és zavarosan. A nő az pultnál leültetett egy székre a váróteremben és most itt vagyok. Arra vártam, hogy majd odakísérjenek a szobámhoz, ami elég hosszú ideig tartott. Abban az első tíz percben, amit az elmegyógyintézetben töltöttem, kétszer is hánytam, és addig sírtam, ameddig nem már nem tudtam tovább sírni. A pultnál lévő nőtől ötször kellett kéregetnem egy ceruzát és egy papírt, mire hajlandó volt adni nekem, de gondosan nézte, hogy mit írok.

Miután írtam Cierrának, egyszerűen leültem a szemeimet dörzsölgetve, amik megsérültek az akkora mennyiségű sírástól, amit az elmúlt húsz percben csináltam. Körbenéztem a szobában - nagyon gyenge volt. Egy pult, ahol a nő ült, sok nagy, kényelmetlen, piros szék, egy kávézóasztal néhány borzasztóan lejárt újsággal, és nagyjából ennyi volt az egész. Néha-néha egy doktor vagy egy páciens lépett be a szobába. A páciens akkor vagy gyógyszereket kért, vagy elhagyta az épületet. Ez a hely már unalmas volt - meddig fogok itt maradni?

Sóvárogtam a saját ruháim után - a hölgy az pultnál azt mondta, hogy le kell vennem őket és fel kell vennem ezeket a borzasztó pizsama szerű dolgokat és csak a szobámban kaphatom vissza a ruháimat. A táskám a pult mögött csaknem gúnyolódott rajtam a kedvenc pólómmal az oldalán, ami fekete könnyfoltokkal volt díszítve.

Nagyon unatkoztam és azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy könyv, vagy valami, amivel elfoglalnám magamat - éppen átlapozgattam egy magazint, ami nagyjából 2011-ből lehetett, amikor a nő a nevemen szólított.

"Victoria?"

Felkaptam a fejemet, ő meg azt mondta, hogy "Doktor L meg fogja mutatni a szobádat."

Egy testes emberre mutatott, aki belépett a szobába, egy mosolyt küldve felém.

Viszont én nem viszonoztam a mosolyt, csak egyszerűen elvettem a hölgytől a táskámat és követtem őt ki a szobából.

Végigsétáltunk a keskeny folyosókon, amik némileg klausztrofóbiássá tettek. Megérkeztünk egy lifthez, Doktor L megnyomta a felfele gombot, közben még egy mosollyal megajándékozott, amit most sem adtam vissza.

"Victoria, ugye?" kérdezte a lábával dobolva, miközben vártunk a liftre.

"Jobban szeretem a Vickyt" mondtam halkan a lábamat nézve. Az egyetlen ruhadarab, amit megengedtek, hogy rajtam maradjon, az a cipőm volt, az öreg szakadt, fekete Conversem. Egyfajta kényelmet adtak nekem, hiszen most ez volt az egyetlen dolog, ami az enyém volt.

A lift megérkezett, mindketten beszálltunk, ő pedig megnyomta a 3. emeletet jelölő gombot, szinteket mentünk felfelé, majd megálltunk a kijelölt emeleten.

Kisétáltam és körbenéztem - ugyanolyan keskeny folyosók, csak ezek meg voltak töltve ajtókkal. L Doktor végigvezetett a folyosón, megálltunk a legvégén és kinyitotta az ajtót.

Belül egy kollégiumi szobával szembesültem, de inkább kórházas benyomása volt.

A falak félig baba kékre, félig pedig világos rózsaszínre voltak festve, amik szerintem azért voltak így, hogy ne gondoljunk rossz dolgokra, vagy valami szarra, mint ez. Tudjátok, ha a falak feketére lettek volna festve, akkor rossz hangulatot sugározna belénk.

Két ágy volt, egyik a jobb, a másik pedig a bal oldalt. A balon lévő üres volt, a fehér lepedők és takarók szépen le voltak rá terítve. A másik ágyon egy lány foglalt helyet. Ő is olyan sápadt volt, mint amilyen én lehettem, az arca pedig majdnem hasonlított egy szelleméhez. Kíváncsi voltam, mennyi ideje lehet itt. Reméltem, hogy nem régóta, de a megjelenése pont az ellenkezőjét bizonyította.

"Egy szobatárs, végre" a lány gyorsan felült az ágyán egy enyhe mosollyal ajándékozva. Elég furcsa, de volt annyi erő a testemben, hogy visszamosolyogjak rá.

"Stephanie, ő itt Vicky. Veled fog együtt tartózkodni" odabólintottam Stephanienak, majd megigazítottam a táskámat a vállamon. "Hé, Vicky" integetett nekem, jelezve, hogy bejöhetek a szobába. Doktor L mellé léptem, majd besétáltam a szobába, ami még rondábban nézett ki, mint kívülről.

Leraktam a táskámat a leendő ágyamra, majd én is leültem. Nyikorgott és furcsa hangokat adott ki, mint amikor hallod a rugókat az ágyban - ez a nagymamám gyerekágyára emlékeztetett, amin mindig nekem kellett aludni, ha hozzájuk mentünk.

"Hát, akkor én itt hagylak titeket lányok, később még benézek hozzád Vicky." biccentett felém a doktor, amire én csak szipogni tudtam.

"Ó, és ne felejtsd el elmondani Vickynek a szabályokat, Stephanie." a doktor szigorúan nézett az új szobatársamra, majd mosolygott és becsapta maga mögött az ajtót.

Az ajtó csattant egyet, Stephanie és én egyedül maradtunk. Jó két percig egymást nézegettünk, a másik kinézetét vizsgálva.

Ezután a lány felállt és elkezdett járkálni a szobában.

"Üdvözöllek Vicky az elmegyógyintézetben. Szintén ismert a "Föld legszarabb helye" lévő néven is." szünetet tartott. "Most pedig a szabályok. Bőségesen van belőlük." szünet. "Első szabály: valószínűleg a legfontosabb: nincs érintkezés. Semmilyen formában. Nincs ölelés, puszilkodás, kézfogás, lábérintés az asztal alatt, satöbbi." szünet. "Ez valószínűleg a valaha kitalált legszarabb, leghülyébb, legjobban elbaszott szabály, még egyikünk sem értette meg. De hé, üdv a Földön lévő pokoli életben." megállt, hogy rám tudjon mosolyogni, én meg elengedtem egy nevetést. Egy igazi nevetést. Boldog voltam egy szellemi intézetben. Ezt a lányt már megkedveltem.

"A második szabály: hát, alapvetően ne csinálj semmi rosszat, vagy büntetésbe kerülsz, ami itt úgy néz ki, mint a suliban a felfüggesztés."

"És a harmadik szabály: ne sikítsd azt, hogy "Baszd meg!" az orvosodnak, miután ő azt mondja neked, hogy te alapvetően egy balfasz vagy. Ebben higgy nekem." elsütött egy mosolyt, én pedig visszaadtam neki egyet. Mindketten vihogtunk egymáson, ki gondolta volna, hogy egy elmegyógyintézetben vihogni fogok? 

************

Egy óra az elmegyógyintézetben, itt van nagyjából, hogy mi történt: Steph elmondta nekem, hogy ő miért van itt. Megerőszakolták, amikor még csak tizennégy éves volt; szerencséje volt, hogy túlélte, mivel a fiú tulajdonképpen halálra verte őt. Ezután a hangok a fejében azt mondták neki, nem kellett volna túlélnie - öngyilkossággal próbálkozott. A szülei egyszer megtalálták a fürdőszobában üres gyógyszeres üvegekkel körülvéve, elvitték a kórházba és elég szerencséje volt, hogy életben maradjon. Aztán szülei berakták ide és már három hónapja be van ide zárva. Még a tizenötödik szülinapját is itt kellett ünnepelnie. Az ok, amiért ő van itt, az enyémet majdnem semmivé tette.

Így én is elmondtam, hogy milyen okból kerültem ide, vagy legalábbis szerintem miért vagyok itt.

"Hát, mindig is depressziós voltam" kezdtem. "Azóta, amióta középiskolás vagyok. És emlékszem, hogy a dolgok rosszra fordultak - nagyon rosszra. A szüleim egyfolytában veszekedtek, nem voltak barátaim, a gyerekek a suliból folyton baszogattak. Olyanokat mondtak, hogy "Nagyon kövér vagy" és "Fúj, nagyon ronda vagy! Menj, öld meg magad!" Aztán amikor belenéztem a tükörbe, rájöttem, igazuk volt. Csúnya voltam és kövér, és ezek a hangok, mint a tieid, ilyesféle dolgokat suttogtak nekem. És nem mentek el. Próbáltam kitalálni, hogyan tudnám őket megszüntetni, aztán rájöttem. Megvágtam magamat. Vagdostam a csuklóimat, a lábaimat, a csípőmet - bárhol, ahol tudtam. Megszoktam a fájdalmat, szerintem ez egy normális dologgá vált számomra. De a vagdosás nem segített az életemen, én pedig meg akartam halni. Szóval bevettem egy csomó gyógyszert. Azt hittem, hogy meghaltam, de aztán egy kórházban ébredtem. A szüleim megtaláltak és, igen. Néhány hónapig nem beszéltek erről, de most itt vagyok, szóval." Miután elmondtam a történetemet a lánynak, akit alig ismertem, újra elkezdtem sírni. A vállaim rázkódtak. Haza akartam menni, a szobámba. Bárhol jó lett volna, csak ne itt kellett volna lennem.

Stephanie gyorsan kinézett az ajtó ablakán, hogy biztos legyen, nincs senki a közelben és tiszta-e a terep. Az ágyamhoz sétált és átkarolt, letörölte a arcomról a könnyeimet.

"Css, css, minden rendben van, kicsim" suttogta, "Mindannyian ilyenek voltunk, amikor idejöttünk. Tudom, hogy nehéz. De gyorsan hozzá fogsz szokni. Ez a szarfészek nem is olyan rossz, mint ahogy látszik." Szélesen rámosolyogtam és ráraktam a fejemet a vállára. Ott ültünk egy helyben, nézve a ronda, pasztellszínű falakat.

************

Belenéztem a tükörbe, ami a szobában lévő kicsi fürdőben volt. Az arcom fekete foltos volt - könny és szempillafesték keveréke. A szemeim pirosak voltak és puffadtak. Meg volt erősítve: szörnyen néztem ki. Próbáltam kissé szalonképessé tenni magamat a csoportos terápiára, ami Steph szerint minden szombaton volt. Felvettem egy egyszerű, fekete hosszú ujjú pólót és egy farmernadrágot. Kifésültem a hajamat amennyire csak tudtam a szaros hajkefével, ami a szobához tartozott - nem használhattad a sajátodat, mivel "kockáztatja a biztonságunkat". Miután végeztem, még mindig borzasztóan néztem ki, de ez nem az az idő, amikor nem kéne rettentően kinéznem, szóval inkább nem törődtem vele.

Kisétáltam, már Stephanie is készen volt, tehát követni kezdtük az ismeretlen orvost.

Végigsétáltunk a hosszú folyosón és megálltunk a szobánál a leges-legvégén. Elég nagy volt, megtöltve körbe rendezett székekkel. Egy nő ült a kör közepén a saját székén.

Stephanie és én besétáltunk, majd helyet foglaltunk egymás mellett.

"Pokolian unalmas, mellesleg," suttogott Steph a fülembe. "A problémáinkról meg más szarokról beszélünk" vágott a nő felé.

"Köszöntelek titeket a Csoportos Terápián." mondta, mosolyogva az összes tizenéves gyerekre, aki itt ült. Mindannyiuknak üres volt a tekintete, egyikük sem látszott boldognak, tényleg.

"Linda vagyok, ezt azoknak mondom, akik még nem tudták volna. Mivel látok pár új arcot, kezdhetnénk azzal, hogy elmondjuk a nevünket és mondunk néhány dolgot magunkról."

Egy gyerek a jobb oldalamon felmordult és a szemeit forgatta. Nyilvánvalóan már sokszor meg kellett ezt csinálniuk.

A kör külső széléről kezdtük, az emberek elmondták a neveiket, dolgokat magukról és azt, hogy miért vannak itt. Anne tizennégy éves, zongorázott, pánikrohamai voltak. Maura tizenöt éves, szereti a haját élénk színűre festeni, anorexiás. Jimmy, a fiú, aki felnyögött volt a következő.

"Jimmy, tizenhét éves, mindent utálok, ti mindannyian seggfejek vagytok, oh, és azért vagyok itt, mert a kibaszott retardált szüleim eldöntötték, hogy szükségem van egy kis "segítségre." forgatta a szemeit, én meg próbáltam magamban tartani a nevetést.

Rádöbbentem, hogy én vagyok a következő, ezért megköszörültem a torkomat és remegve elkezdtem.

"Uh, Vicky, tizenhat vagyok. Szeretem a zenét, leginkább a punkot és az alternatívot. Tudok gitározni. Imádok koncertekre menni. Uh, igen..." mondtam nehézkesen, a lábaimat nézve.

"Vicky, édesem, miért vagy itt?" kérdezte Linda, én pedig újra felnéztem.

"Igazából nem tudom. Csak két órája lehetek itt. A szüleim raktak be ide minden figyelmeztetés nélkül. De," sóhajtottam. "Depressziós vagyok. Vágdosom a testemet. Meg akartam ölni magamat. Semmi különös." lenyeltem az óriási gombócot a torkomon, nem akartam újra sírni. De elengedtem egy könnycseppet az arcomon, majd letöröltem azt a pólóm ujjával.

Végigmentünk a körben levő embereken és az utolsó fiúnál tartottunk. Sovány volt; még az olajbarna bőrével is sápadtnak látszott; szomorú tekintetű; mégis más. Gyönyörű volt. Talán úgy nézett ki, mint egy szellem és látszott, hogy hónapok óta nem látott már fényt (ami valószínűleg igaz lehetett), de még mindig az volt. Csokoládébarna szeme és sötét haja volt. Az állkapcsa kiemelkedett, a legszebb, amit valaha láttam. Észrevette, hogy figyelem, én pedig elpirultam és gyorsan visszanéztem a földre.

"Calum vagyok." mondta a fiú. "Tizenhét éves. Basszusgitáron játszok. Két hónapja vagyok itt. És miért is vagyok itt? Ömm, pánikrohamaim vannak és ártok magamnak." csendesen biccentett egyet és visszanézett a földre. Utána megint felnézett, egyenesen rám. Linda éppen beszélt, amikor Calum hirtelen közbeszólt. "Oh! Várjon! Mondhatok még valamit?" Linda ránézett a fiúra, mintha össze lett volna zavarodva, de hagyta őt beszélni.

"Szeretném köszönteni Vickyt ebben az elmegyógyintézetben, biztos vagyok benne, hogy jól fogod itt érezni magad, mivel ez a Földön lévő pokol." mosolygott szélesen és felemelte a kezét, mintha egy csésze lett volna benne és éppen egy tósztot mondott volna a számomra. Rámosolyogtam Calumra, ő pedig vissza rám.

"Vickyre" mondta csendesen, felemelve a képzeletbeli csészéjét és a szájához tartotta.

************

Sziasztok! :)) Elhatároztam, hogy ebben a blogban a végére fogom írni a saját szavaimat, mert a részekről is szeretnék benne írni és akkor elárulnám, hogy nagyjából miről szól. Jó, nem ezért írok ide :D Na, mindegy :D Nagyon-nagyon köszönöm a pipálásokat és a 3 feliratkozót úgy, hogy még az első rész sincs fent <3 Nem tudom, hogy lesz-e egy bizonyos nap, amikor a részeket hozom, de egy hetet nem szeretnék várni vele :) Szóval csak ennyi, remélem tetszett a rész, a többi nem lesz ilyen hosszú :)

Ui.: Nehogy megpróbáljatok magatokkal ilyen dolgokat csinálni. <3

Lizzie xxx