Harmadik nap - MMXII

Cierra,
Remélem nem aggódsz miattam. Végre megkérdeztem, hogy elküldhetem-e a leveleimet neked, ők pedig megengedték. Remélem gyorsan megkapod őket. Remélem, hogy ott minden jól megy, az iskola jó, remélem, hogy az életed most tökéletes. Mert te megérdemled. Te vagy az egyik legnagyszerűbb ember, akit ismerek. Nem úgy értem, hogy vedd fel az összes életerődet, de hé, ha egy elmegyógyintézeten vagy, akkor rájössz néhány dologra. Akkor is, ha csak három napja vagyok itt.
-Vicky
U.i.: Szeretlek (nagyon)


Felkeltem a harmadik napomon az elmegyógyintézetben úgy, hogy énekelni szeretnék. Volt egy kényszerem, hogy rákezdjek bármilyen dalra. Észrevettem, hogy reggel 7:15 van, de ez nem azt jelentette, hogy senki sincs ébren. Körbesétáltam a félig üres szobában; Steph a fürdőszobában öltözött. A cipőim újra megérintették a fapadlót, újra elkezdtem járkálni. Énekelni akartam - nem vagyok énekes, de hiányoltam a zenét. Nem hallgathattam semmit már két napja; ez az idő nem nézett ki soknak, de nekem az volt. A zene volt a mindenem.

Lassan gondoltam egy dalra, amit tudnék énekelni - valami jót. Rengeteg jutott az eszembe, de egy megragadt a fejemben.

"Hey ho, let's go!" kezdtem el énekelni halkan, majd egyre nagyobb hangerővel. "Hey, ho, let's go!" még táncoltam is egy kicsit, egyre többet beleadva.

"We're forming in a straight line!" gyakorlatilag már kiabáltam, a Conversem körbekopogtatta a keményfa padlót.

"Vicky!" sikoltott Steph, megtoppanva a fürdőszobaajtóban. "Nem lehet!" rárakta az ujját a szájára, hogy elhallgattasson. Amennyire el tudom mondani, nem akarta, hogy énekeljek, de tudtam, hogy akart volna csatlakozni hozzám.

Aztán kopogtattak az ajtón. Tulajdonképpen több volt, mint egy kopogás, majd egy robbanás. Az egyik folyosó ellenőr volt az, akik ezen a területen szoktak járkálni. Hogy őszinte legyek, egy kicsit megrémítettek, mivel úgy tűnik, erőteljes hangjuk van, ami könnyen meg tudja ijeszteni az olyan embereket, mint én, amikor kiabálnak. 

"Ki énekelt az előbb?" kérdezte a férfi, Stephanieról rám nézve.

"Öhm, én" mondtam, kínosan előre-hátra tologatva a lábamat.

"Ó" mondta a férfi kevesebb bosszúval a hangjában. Gondolom azért volt, mert újonc voltam - talán azért engedett el könnyen. "Mivel új vagy, ezért ki vagy engedve a csapdából. Csak ne csináld még egyszer."

"Igenis uram." tisztelegtem neki, Steph elnevette magát, amíg ő kiment az ajtót becsapva maga után. 

"Szerencsés vagy Vick, múltkor, amikor ezt csináltam, két óráig voltam büntetésben." vigyorgott Steph felém, majd megdobott egy pulcsival, hogy vegyem fel, így kész voltam a csoportos terápiára.

************

Meglepő módon, Calum foglalt egy helyet a nekem pontosan mellé a csoportban. Melegen köszöntött, integetett nekem. Egy trikó volt rajta, ami különböző színekbe halványult - pirosba, kékbe, fehérbe. Nem tudtam mást tenni, de észrevettem a mellkasát - egy tetoválás volt felül a bal mellkasán, pontosan a válla alatt. Rövid ideig tartott, mire kitaláltam, hogy mit mondhat, de beugrott; MMXII volt ráírva.

A fejem tetején nem emlékeztem, hogy mit takarhat, de tudtam, hogy római számok voltak egy dátumnak. Titokban kíváncsi voltam, hogy mi lehet az a dátum és miért volt annyira fontos neki - de csak most lettünk barátok és nem szeretnék tőle kérdezni semmi szuper személyeset.

Leültem mellé, Steph pedig a bal oldalamra. Calum bokája lassan összekapcsolódott az enyémmel - ez már majdnem egy szertartás volt számunkra. Az este is ugyanezt csinálta és amikor elment, akkor összefonta a kisujjainkat. Nem vagyok benne biztos, hogy miért csinálunk ilyen hülye dolgokat, mint ez; de kényelemérzetet ad nekem. Nem tudom, mennyi idő múlva érinthetek meg újra embereket. Ezek a kicsi gesztusok, amiket Calum és én osztunk meg egymással, jelentenek nekem valamit. Remélem neki is jelentenek valamit, mert ő már két hónapja nem érintkezett emberekkel.

************

Mivel hétfő volt, az óráim hivatalosan is elkezdődtek. Nem mondhatnám, hogy boldog voltam miatta, de azt sem mondhatnám, de azt sem, hogy megőrjít, a kettő között. Egyfajta kíváncsiság lett úrrá rajtam, hogy az elmegyógyintézetek milyen órákat tarthatnak. 

Látszólag; nem lehet valami túl jó.

Alapvetően lehet, hogy elkérték a házinkat a saját iskolánkból, ami  teljes hosszában stresszessé tett. Ez volt az egyetlen dolog, amit szerettem ebben a helyben - nincs iskola. Semmitől sem lehetek stresszes, ami miatt letörnék és sírnék. De most visszatért.

Tulajdonképpen feleannyira sem volt olyan rossz, mint ahogy reméltem - alapvetően nem volt semmi felügyelet, és minden, amit csináltunk az volt, hogy ültünk és beszélgettünk.

Calum és én egy mély beszélgetésben voltunk az itteni emberekről, alapjában véleményeket alkottunk róluk. Nem rossz értelemben, hanem; csak viccesen.

"Teljesen biztos vagyok benne, hogy Maurának és Jimmynek megvolt több, mint egyszer." suttogta Calum a fülembe, én pedig hallottam, hogy mosolyra húzza a száját.

Ezután majdnem megfulladtam a semmin, próbáltam visszatartani a nevetésemet. "Hogyan" suttogtam vissza. Lehetetlenség volt, hogy valakivel kapcsolatot teremts anélkül, hogy bajba kerülnél - hogyan csinálhattak nemi kapcsolatot?

"A fürdőszobában" Calum nevetése visszhangzott az apró osztályteremben, gyönyörű hangot alkotva.

"Ez undorító" vihogtam, a fejemet rázva.

"Tudom, és-" a mondandóját egy lány szakította félbe, aki beugrált a terembe. Nem úgy nézett ki, mint bármely más ember, akit itt láttam ezelőtt. A haja halvány rózsaszín volt, mégis menő hatást adott, és elismerem, tetszett. Ezen kívül; semmi sem volt normális ebben a lányban. Egy ruhát hordott, egy hercegnő ruhát. Egy kitömött nyuszit szorongatott a kezében. A fejére pedig nem más volt ráhelyezve, mint egy korona. Keresztülugrált az ajtón egy dalt dúdolva.

Tág szemekkel néztem Calumre, majd vissza a lányra. Ki volt ő, és miért nem láttam eddig sohasem? És hány éves lehet, legalábbis mentális korban?


"Ki ez?" fordultam szembe Calummel. 

"Ő Katherine, egy bolond ember." mondta, én pedig kuncogtam. 

"Mindannyian azok vagyunk, nem? Azért vagyunk itt." billentettem oldalra a fejemet.

"Igaz, de neki távol kell maradnia tőlünk. Azt hiszi, hogy ő egy hercegnő és ugyanazt hordja minden nap. Elvárja, hogy befessék a haját, amikor szükséges, elvárja, hogy a ruhája ki legyen mosva minden este, és elvárja, hogy minden tökéletes legyen. Ugyanannyi idős, mint mi, mégis úgy viselkedik, mint egy ötéves"

Néztem, ahogy a lány megragadta az összes munkát, ami kellett neki a tanártól, aki az osztályra vigyázott. Az orvosai pedig megfogták a kezét, amint ő visszaugrált oda, ahonnan jött.

Nyilvánvalóan van néhány furcsa ember ezen a helyen, ez pedig csak a kezdet.

************

A nap a leírás szerint folytatódott - reggeli tanórák, ebéd, délutáni órák, ismét terápia, vacsora, pihenés. A pihenés volt a kedvenc részem a napból, hogy teljesen őszinte legyek hozzátok. Három dolog közül választhattunk, hogy mit akarunk csinálni - tévézhettél, ami rossz választás volt, mert minden, amit megengednek nekünk, hogy nézzük az szar volt. Hallgathattad a rádiót, a kedvenc opcióm volt, annak ellenére, hogy az emberek, akik váltogatták a csatornákat, azok rap csatornára kapcsoltak, de legalább volt benne egy kevés ének rész is. És legvégül, kártyázhattál. Így én azt csináltam.

Calum és én egy hősies háború közepén tartottunk - és én győztem.

Rácsaptam a kezemet az asztalra, felizgulva, hogy megnyertem egy buta, gyerekes kártyajátékot.

"Fenébe" mondta Calum a fejét rázva, egy önelégült mosolyt adva nekem.

"Négy éve nem játszottam vele" mondtam, miközben segítettem összeszedni a kártyákat.

"Hát, úgy látszik akkor nem vesztetted el azóta a varázsérintésedet" jegyezte meg mosolyogva Calum.

"Visszavágó?" kérdezte gonosz csillogással a szemében, ami majdnem azt mondta "Ez lesz az az idő, amikor szét fogom ebben verni a seggedet Vicky"

"Nem" dőltem hátra a kicsi műanyag székben, ami alapvetően a tízéveseknek volt kitalálva.

"Na, gyerünk!" könyörgött a fiú. "Csak le akarlak egyszer győzni."

Meg kellett adnom magamat egy fiúnak, aki szó szerint a térdén könyörög nekem, hogy játsszak vele egy visszavágót egy hülye kártyajátékkal.

"Oké, oké, de először hadd tegyek fel egy kérdést számodra." 

"Rendben van Vickers, mit szeretnél tudni?" elkezdtem vihogni az újonnan kitalált becenevemre.

"Tudni akarom, mi az az MMXII" mondtam egyszerűen, a fejemet a kezemnek támasztva.

Calum szája egy "o" betűt formált, majd lenézett a mellkasára. Egy kicsit lejjebb húzta a trikóját, ezért jobban láttam a tetoválást. Valóban egy szép tetkó volt, de még szebb lenne, ha tudnám, hogy mit jelent.

"Tetszik" mondtam csendesen, a fiúra biccentve "De mi az az MMXII?"

"Római számok a 2012-re." igazam volt, római számok voltak, de most már tudok egy pontos dátumot is. 2012.

"És miért volt a 2012 annyira fontos számodra?"


"Ez volt az az év, amikor boldog voltam"

************

Sziasztok! :) Ahogy megígértem, amint hazaérek a nyaralásból, felteszem az új részt :D Mondjuk tegnap este érkeztem meg, de akkor még ezt fordítottam, mert nem voltam teljesen kész.

A történetről annyit, hogy Calum tetkója nem azt jelenti, hogy akkor volt boldog, csak az író találta ki ;) 

Szóval nagyjából ennyi, további szép nyarat! <3

Lizzie xxx

Második nap - Barátok

Cierra,

Még mindig nem küldtem el neked a levelemet. Félek odavinni a recepcióra, hogy kérjek egy bélyeget és egy borítékot. Először is, lehet, hogy elolvasnák. És talán rossz szemmel néznék, hogy körülbelül tízszer írtam bele azt, hogy kibaszott. Másodszor pedig, egy elmegyógyintézetben vagyok. Itt levelet küldeni lehet, hogy nem "normális dolog". Hát, gondolom meg kell próbálnom, mivel nem akarlak kiborítani téged azzal, hogy miért nem vagyok suliban és amikor próbálsz bemenni a házunkba, akkor leszek otthon. Basszus, az rossz lehet. Amint megírtam a levelet, megpróbálom elküldeni. Jelenleg a szobámban vagyok a szobatársammal, Stephel. Nagyon kedves. Cierra, sajnálom, őszintén nincs kedvem írni. Adj egy kis szünetet, egy elmegyógyintézetben vagyok, az Isten szerelmére. De tájékoztatni foglak róla, ha bármi érdekes fog itt történni. Szeretlek, nemsokára vissza fogok térni.

-Vicky

 u.i.: Hallgass nekem pár számot. Itt nem hallgathatunk zenét. Szóval rakj be valami jót, táncold körbe a szobádat és gondolj rám, miközben ezt csinálod.

Felnéztem a ronda, pasztellszínű mennyezetre, az ágyamon feküdve, ami nem volt nagyon kényelmes. Nem szerettem volna semmi mást, csak visszaaludni - de fel kellett kelnem.

Ez a hely majdnem olyan volt, mint az iskola - volt egy menetrend, amit minden nap követned kellett. Stephanie mindent elmagyarázott nekem vacsora után, az első ittlévő estémen. Pontosan fél nyolckor kell felkelned; és elkészülni. Utána a reggeli csoportos terápiához veszed az irányt - nem vagyok benne biztos, hogy ez különbözik-e a szombati esti csoportos terápiától, de gondolom rá fogok jönni. Majd délelőtti órák az iskolában. Igen, van egy iskolája egy elmegyógyintézetnek. Nyilvánvalóan meg kell, hogy legyenek a "szükséges tanulmányaid". 

Azután; ebéd. Utána pedig a délutáni órák. Aztán még egy csoportos terápia, de itt arról kell beszélni, hogy milyen napod volt. Majd következik a vacsora. Az utolsó dolog a napban a relaxáció lesz - Stephnek nem volt ideje elmagyarázni, hogy konkrétan ez mit is jelent, de majd csak meglátom.

Gyorsan elkészültem, majd belenéztem a tükörbe. Már alap kísértetiesen sápadt voltam, pedig még huszonnégy órája sem vagyok itt. Ha már most így nézek ki, milyen leszek akkor, amikor kikerülök innen? Ha ki fogok kerülni innen...

Kisétáltam a fürdőszobából egyenesen a szobánkba, ami újonnan volt díszítve. Az apukám berakott nekem a táskám aljára néhány képet bandatagokról és egyéb dolgokról, amiket szerettem, én pedig nagyon hálás voltam érte. Rettegtem a szobámban lévő ronda, pasztellszínű falaktól - szükségem volt valamire, amivel lefedhetem. Kedvesen megkérdeztem a recepciónál lévő hölgyet, hogy kaphatok-e ragasztószalagot, ő pedig kedvesen megtagadta. Ez olyan módon felháborított - egy tizenéves lány, aki csak most jelentkezett be egy kórházba és súlyosan depressziós, nem kaphat egy kis ragasztószalagot, amivel fel tudná akasztani azokat dolgokat, amik boldoggá teszik őt? Látszólag nem.

De Stephnek volt egy másik ötlete. Talált néhány régi, megrágott rágógumit, amik még némileg ragadtak. Lehet, hogy kicsit undorító, de hé, amikor már minden reménytelen, akkor meg kell tenned azt, amit meg kell tenned.

Szóval a szoba egy kicsivel jobban hasonlított az otthoni szobámra és ez miatt jobban éreztem magam. Habár; elég sokszor kellett uralkodnom magamon, hogy nehogy lebontsam őket. Nem tudtam segíteni, ha kicsi zokogások szöktek ki a számon elég gyakran. 

Egy másik doktor elvezetett minket a lifthez, csatlakoztunk a három másik lányhoz a szintünkön. Nem emlékeztem mindannyiuk nevére, de Anne-t megismertem; tizennégy éves és pánikrohamai vannak.

Kényszerítettük magunkat távol állni egymástól a szigorú "nincs érintkezés" szabály miatt. Kínos volt és csendes, mivel semmi sem volt, amit tudtunk volna a másiknak mondani. Kíváncsi voltam, hogy hol lehetnek a fiúk - rájöttem, hogy egy külön lift van számukra, már megint a "nincs érintkezés" szabály miatt. Valószínűleg azért is, mert nem akarják, hogy a fiúk és a lányok kötődjenek egymáshoz; nem akarnak kapcsolatokat. De lehetetlen dolog beleszeretni valakibe egy elmegyógyintézetben, nem igaz...?

************

Besétáltunk egy nagy, nyitott büfébe, ami tele volt ebédlőasztalokkal. Egy normális étkezdének nézett ki; de voltak benne felnőttek és idősebbek is. Még láttam pár kisgyereket is futkározni - mit csinálhattak, hogy bezárták őket egy elmegyógyintézetbe?

Volt egy sor, ahol az ételt kaptuk meg; minden tizenéves oda vette az irányt, így követtem őket, mint egy elveszett kutya, mivel én voltam itt az újonc. Mikor odaértem a végére, kedvesen megkértem a konyhás nénit, hogy ha tehetném, én inkább kihagynám a reggelit, mert nem voltam olyan hangulatban, hogy bármit is egyek. Mégis, azt mondta, hogy "nem", és odaadott nekem egy doboz Cheeriost. 

Az összes tinédzser egy asztalnál ült, én pedig Steph mellé tapadtam, mert ő volt az egyetlen, akivel igazi beszélgetést tartottam. Hacsak nem számolod bele azt a Calum gyereket; amit én nem tettem. Valahogy szerettem volna beszélni vele - de nem volt semmi, amiről tudtam volna vele beszélni.

"Szia, ó, be vagy zárva egy elmegyógyintézetbe, az őrületbe kergetve magadat? Én is!"

"Szia, Vicky vagyok és nem nagyon ismersz engem, de lehetnénk barátok."

"Hé, nagyon aranyos vagy, annak ellenére, hogy már be vagy ide zárva ki tudja mennyi ideje."

Gondolatban megráztam a fejemet az összes köszöntésemnél, nem volt ötletem, hogy mit mondhatnék neki. Talán megköszönhetném neki, hogy észrevett engem az este? Ideges voltam; sohasem voltam jó a beszélgetésekben, vagy a barátszerzésben. És egy kórházban voltam - voltam valaha nagyobb hátrányban, hogy barátokat szerezzek?

A többi tinédzser kisebb beszélgetéseket folytattak az asztalnál; ez többnyire arról szólt, hogy seggfej Jimmy azzal hencegett, hogy mennyire szar az élete és hogy a szülei teljesen faszfejek. Habár nem nagyon hallgattam - a gondolataim teljesen máshol jártak.

Nem szándékoztam rémisztőnek tűnni, de elég gyakran vetettem egy pillantást Calumre. Megfigyeltem apró dolgokat benne, amire a legtöbb ember nem döbben rá, vagy vesz észre. Mint például, hogy bal - vagy jobbkezes volt-e; a jobb kezével tartotta a kanalat, így azt gondolom jobbkezes. Vagy hogyan harapott a szájába, amikor hallgatta, ahogy a másik beszél - hogy kifejezze, hogy érdekli, amit mondanak. Nem tudom, miért találtam a fiút olyan érdekesnek; de más volt, mint a többiek. És nem tudtam rájönni, hogy miért.

************

A csoportos terápia volt a következő; ami tulajdonképpen nagyon unalmas volt. A problémáinkról beszéltünk az életben, és arról, hogy hogyan tudnánk őket megoldani. Többnyire csendben maradtam, csak akkor nem, ha felszólítottak. Az elmém teljesen el volt szórva - egy mini pánikrohamom volt, mivel eszembe jutott, hogy elfelejtettem elküldeni a levelemet Cierrának, mert tudtam, hogy kiborulna. És így én is elkezdtem kiborulni - ziháló légzés, tenyér izzadás, a megszokott. Utána, hogy a helyzet még rosszabb legyen, a gyógyász megkérdezte, hogy mi a baj. Nem tudtam, hogy mit mondjak, fuldokoltam az utolsó pillanatban, és azt mondtam, hogy hiányzik a testvérem. Ami nem is volt hazugság, igazán hiányzott nekem Will. Ő volt az egyik dolog, amiért életben maradtam.

Az ebéd ugyanolyan volt, mint a reggeli; beálltál a sorba, megkaptad a kajádat és leültél. A Seggfej, az új becenevem Jimmyre, arról fecsegett, hogy milyen szívás az élete; én csendben maradtam és némán ettem. Steph a lányhoz beszélt a jobb oldalán - nem emlékszem a nevére, így végül kimaradtam a beszélgetésből.

Ismét azon kaptam magam, hogy a sötét hajú fiút nézem. Néha rájöttem, hogy bámulom őt, aztán hirtelen elkaptam a tekintetemet. 

Majd a meleg, barna szemei találkoztak az enyémmel, csak egy másodpercre. Az enyémeim visszapillantottak az ebédre, felvettem egy salátát, mivel az összes többi lehetőség nem tűnt étvágygerjesztőnek. De amikor újra felnéztem, a szemei még mindig rám összpontosítottak.

Az ajkai egy fogatlan mosolyba formálódtak és rám biccentett. 

"Szia Vicky" mondta. Némileg izgatottnak éreztem magamat, hogy megjegyezte a nevemet, de megemlített engem az este, szóval nem kellett volna annyira meglepődnöm.

"Szia Calum" válaszoltam neki egyszerűen egy apró mosolyt adva.

Gyorsan odasúgott valamit Annenek, aki mellette ült, ő pedig bólintott és felállt a helyéről. Helyet cseréltek, így Calum közvetlenül szemben volt velem; engem bámulva, egyenesen a szemembe.

"Hogy vagy?" mondta, támasztva a fejét a kezével.

"Jobban, nem sírtam legalább négy órája, szóval ez egy plusz pont." kuncogtam enyhén és beledöftem a villámat a salátába. 

"Hé, az jó" mondta Calum, én pedig visszanéztem rá. "Nem akarom, hogy sírjál. Fel a fejjel, drágám." odanyúlt az államhoz, mintha fel akarná emelni; de nyilvánvalóan nem tudta, mert túl sok orvos volt és megbüntetnének minket.

Mindazonáltal - a megjegyzése miatt sokkal jobban és erősebbnek éreztem magam.

Cserébe egy mosollyal ajándékoztam meg, a fogaimat és mindent mutatva.

"Szóval, találtál már itt barátokat?" kérdezte le nem véve a szemeit rólam.

"Stephet, mert a szobatársam, és azt hiszem ennyi." vontam meg a vállamat.

"Miért, engem nem tekintesz barátnak?" tette a kezét a mellkasára és tréfásan elkezdett zihálni, én pedig vihogtam rajta.

"Hát, ha rájöttél volna, eddig nagyjából csak egy percet beszéltünk." válaszoltam, egy kicsi önelégült mosoly jelent meg a számon.

"Hát, ez nem változtat semmin." nyafogott, én pedig újra elkezdtem nevetni. "Szia, én Calum vagyok. Te pedig Vicky. És most már hivatalosan is barátok vagyunk." most éreztem a megfelelő pillanatot, hogy kezet fogjunk, de mivel nem tudtam, egyszerűen bólintottam és hozzáérintettem a lábamat az övéhez.

"Barátok." mondtam, hogy tudja, hogy egyetértek vele.

"Tehát most, hogy barátok vagyunk, rád bízhatom az összes titkot, amit ez a hely rejteget." suttogta közelebb hajolva hozzám. Azt mondta a fülembe "Ne beszélj ehhez a Jimmy gyerekhez. Ő egy komplett seggfej."

"Észrevettem." kuncogtam, ránézve a tizenhét éves fiúra, aki még mindig hencegett.

"Három hónapja van itt, és őszintén, akkor szerintem egészségesebb volt, amikor idekerült." Calum belenevetett a fülembe, amitől libabőrös lett a hátam. "Ó, igen." mondta, körbenézve, hogy biztos legyen benne, senki sem hallgatózik. "Az a lány, Maura?" biccentett enyhén a lány felé, aki közvetlenül A Seggfej mellett ült, kissé álmodozva nézve a fiút. "Totál kurva."

"Calum!" mondtam, próbáltam mérgesnek hangzani, de ehelyett inkább próbáltam visszatartani a nevetésemet. "Nem mondhatsz ilyet!"

"Nos, ez nem hazugság!" mondta felemelve a kezét a levegőbe megadásképpen.

Nevettem a fiún, aki válaszul rám vigyorgott.

Az orvosok jelezték, hogy vége van az ebédnek; mi pedig mind kivonultunk az ajtón. Calum és én közel álltunk egymáshoz; elég furcsa, de ez nem volt kínos.

Amint a liftek felé sétáltunk, amik visszavisznek a szobánkhoz, a kezeink némileg összeértek egymáshoz - a szívverésem pedig felgyorsult. Abban a pillanatban szerettem volna megragadni a kezét és erősen megrázni, de tudtam, hogy ez miatt mindketten bajba kerülnénk.

A kezeink még mindig érintkeztek, amikor külön irányba kellett mennünk a liftekhez, és mielőtt elfordultam volna, Calum összehorgolta a kisujjainkat és megszorította, mielőtt elfordult volna a másik irányba.

************

Nah, hát én, amikor olvastam ezt a részt, akkor végig "Jajj"-oztam az egészet (azt hiszem hajnali egykor :D), mert Calum olyan aranyos volt. Nagyon sajnálom, de jövő héten nem tudok új részt hozni, mert nyaralni megyünk, és ha gépközelbe is jutnék, akkor sem lenne rá időm összehozni :( Ezen a héten lehet, hogy elkezdem a harmadik részt fordítani, de nem ígérek semmit :( A másik blogommal is kéne egy kicsit foglalkoznom, anya meg már teljesen ki van borulva, hogy mennyit ülök a gép előtt. Remélem jól telik a nyaratok és tetszett a rész :)

Ölel titeket:

Lizzie xxx

Első nap - Az elmegyógyintézet

Cierra,

Szia, hogy vagy? Remélem jól, mert én nem nagyon. Amint megkapod ezt a levelet, talán már tudni fogod, hogy hol vagyok. Egy elmegyógyintézetben. A szüleim hoztak az elmegyógyintézetbe minden kibaszott figyelmeztetés nélkül. Oké, igen, talán öngyilkos vagyok, igen, lehet, hogy utálom magamat, igen lehet, hogy az életem egy nagy szopás, de nem kellett volna berakniuk egy elmegyógyintézetbe. Úgy gondolják, hogy ez a hely jobbá fogja tenni az életemet? Nem tudom abbahagyni a sírást, mióta idekerültem, már kétszer hánytam is. Jelenleg a váróteremben ülök - olyan szaga van, mint az orvosi rendelőknek. A valaha lévő legrondább ruhákat hordom, azokat a hálóingeket, amiket a kórházakban kaphatsz. Ó, tényleg, egy kórházban vagyok. Egy kibaszott elmegyógyintézetben. 10 percembe telt, hogy kikönyörögjek egy ceruzát és egy papírt, amire tudjak neked írni. De nem adtak hozzá egy vágólapot, vagy egy táblát, vagy valami szart, így jelenleg a lábamon írok, ha felfedezted volna, hogy a rohadt kézírásom sokkal szarabbul néz ki, mint általában. Hát, mindjárt megyek kisírni az összes vizet a testemből. Máris kibaszottul utálom ezt a helyet, pedig csak 20 perce vagyok itt. Már hiányolom az életet, bassza meg. Soha se gondoltam volna, hogy egyszer még ki fogom mondani, hogy hiányolom az életet. A rohadt életbe; véget akartam vetetni az életemnek. De ez nem élet - ez alapvetően a pokol. Átkozottul utálom az életemet. De szeretlek Cierra. Maradj erős miattam. Csak mert én már nem tartom többé erősnek magamat. Kérlek ne feledkezz meg rólam - így vagy úgy, de ki fogok jutni innen.

-Vicky

u.i. Ha a suliból valaki érdeklődik utánam, beteg vagyok. Vagy rákos. Teljesen mindegy, hagyd szabadon engedni a képzeletedet.

Összehajtogattam a papírlapot, biztonságba helyeztem a kezemben. Keresztbe raktam a jobb lábamat a balra; majd váltogattam, próbáltam kényelembe helyezni magamat. Egy rettentő orvosi rendelői széken ültem - olyanon, ami fing hangot ad ki, amikor leülsz rá. Az elmegyógyintézet várótermében voltam.

Nem vagyok benne biztos, hogy hogy végeztem az elmegyógyintézeten. Ez egy olyanfajta homályos emlék számomra. Emlékszem, hogy a szüleimmel ültem a kocsiban és megkérdeztem tőlük, hogy hova visznek. Azt mondták, kapok egy kis segítséget, így rájöttem, hogy biztos csak egy újabb csoportos terápiára, esetleg egy másik doktorhoz visznek. Ez mindegy volt - én voltam az a depressziós, öngyilkos lány, aki utálta az életet és meg akart halni. A szüleim segíteni akartak, több orvoshoz és terápiára vittek; de én még mindig ugyanaz az ember maradtam.

Az út közepénél az anyukám felém fordult és azt mondta "Ez lesz számodra a legjobb Vicky". Elkezdett sírni, az apukám gyengéd hátbaveregetésekkel és kézdörzsöléssel nyugtatta. Őszintén volt rá ötletem, hogy mi fog történni; zavarban voltam, de elhatároztam, hogy csendben maradok.

"Hova megyünk anya?" végre megszólaltam és kérdeztem. Nem az voltam, aki szereti a meglepetéseket. De az anyukám csendben maradt és az elég gyakran a lehulló könnycseppeit törölgette.

"Apu?" kérdeztem enyhén, tudván, hogy ő talán elmondja nekem. Apánál mindig is nagyobb előnyben voltam, mint anyánál; ő kicsit jobban megértett, miközben anya nem.

De az apukám még mindig a hideg vállait mutatta, a szemét közvetlenül az úton tartva.

"Remek" motyogtam keresztbe téve a kezeimet.

A teljes út nagyjából harminc percet vett igénybe, majd ahogy egy egyszerű, fehér téglás épülethez értünk, gyorsan felpattantam a helyemről és kikukucskáltam az ablakon, hogy megtudjam, hol is vagyunk.

Nem láttam semmit, csak egy hatalmas, fehér épületet magam előtt. Amint leparkoltunk, kiugrottam a kocsiból és megvizsgáltam az épületet - keresvén egy címet, egy jelet, bármit, ami segíthet azonosítani a helyet. A szüleim követtek, kihúzva egy táskát a csomagtartóból. Mégis, ez nem bármilyen táska volt. Ez az én táskám volt. Az, amelyiket akkor szoktam használni, amikor utazni megyünk. És minden bizonnyal nem volt üres; tele volt pakolva.

Lassan sétáltam a szüleim mögött, közeledtek a főbejárathoz - meg voltam rémülve, hogy mi fog történni. Majd megláttam a táblát.

Sydney Elmegyógyintézet.

Teljesen lesokkoltam. A szavak összekuszálódtak a fejemben és darabonként értelmeztem őket.

A szívem dübörgött a mellkasomban, ahogyan folytattam a szüleim követését lenyeltem a torkomban lévő gombócot. 

"Mi a fene," suttogtam. A forró könnyek, amiket nem tudtam tovább visszatartani, lassan folytak le az arcomon.

"Mi a fene?!" sikítottam hirtelen, anya és apa felém fordultak.

"Egy elmegyógyintézetbe hoztatok?" sikoltottam, a könnycseppek lecsöpögtem a kedvenc pólómra.

"Vicky, ez lesz számodra a legjobb" az anyukám velem együtt sírt, szorosan magához húzva. Gyorsan eltoltam magamtól, a fejemet a kezeimbe temettem. Csak sírtam, sírtam, az egész testem remegett. Nem tudtam, miért voltam annyira dühös - talán mert tudtam, hogy milyen valójában egy elmegyógyintézet.

Nem táncolhatsz, vagy hallgathatsz zenét, nem játszhatsz a laptopodon, nem találkozhatsz minden nap a barátaiddal, nem nézheted a kedvenc filmjeidet, vagy a visszajátszásokat az Amerikai Horror Sztoriból a Netflixen, nem gitározhatsz, hát, még a szabadba se mehetsz ki. Tudok pár dolgot az elmegyógyintézetekről. Az összes dolog, ami némileg boldoggá tett, nem csinálhatom. És ez volt az oka, amiért annyira sírtam.

Az apukám húzott maga után, de én egy helyben maradtam. Feladta a próbálkozását, így felemelt és a vállára tett. Egy öt éves kisgyereknek éreztem magamat, nem pedig egy tizenhat - majdnem tizenhét - éves lánynak. Egész úton engem cipelt a recepcióig, én pedig a vállán zokogtam pólójába. Láttam a többi pácienst barangolni és hirtelen úgy éreztem magamat, mint egy kisbaba - én voltam az a tinilány, aki sírt és erősen kapaszkodott az apukájába, amíg őt vitték a hátán.

Majd letett, anya és apa bemondták a pultnál lévő nőnek az információkat, ő meg begépelte azt a számítógépébe, úgy téve, mintha az ott álló zokogó lány - én - nem is lett volna ott. Amikor megadták az összes információt, ami a nőnek kellett, öt percet adtak, hogy elbúcsúzzunk egymástól. A szüleim megölelgettek és megpuszilgattak - rengeteg "Szeretlek"-kel és "Minden rendbe fog jönni"-vel. De tényleg minden rendbe fog jönni? Nem vagyok benne biztos.

Miközben a szüleim ölelésekkel és "Szeretünk"-ekkel bombáztak, én csak egyszerűen álltam egy helyben, sírva. Nem térítettem vissza egyetlen egy "Szeretlek"-et sem nekik, amiért beraktak egy elmegyógyintézetbe.

Az öt perc gyorsabban letelt, mint gondoltam volna; és a szüleim magamra hagytak. Egy szót sem szóltam hozzájuk, de volt egy dolog, amit el kellett volna mondanom.

"Mondjátok meg Willnek, hogy szeretem" majdnem megfulladtam, még több könny ömlött le az arcomon az öcsém gondolatára.

Will a testvérem volt, aki még nagyon fiatal volt kilenc évesen. Még nagyon kicsi volt ahhoz, hogy megértse, miért kerültem egy szellemi intézetbe és nem volt vágyam, hogy elmondjam neki, miért. Will volt az egyetlen személy, akiről igazán gondoskodtam, és nem szerettem volna feldühíteni azzal, hogy véget akarok vetni az életemnek. Csak azt akartam, hogy tudja, hogy szerettem.

A szüleim elmentek és én egyedül maradtam az elmegyógyintézetben. Egyedül és zavarosan. A nő az pultnál leültetett egy székre a váróteremben és most itt vagyok. Arra vártam, hogy majd odakísérjenek a szobámhoz, ami elég hosszú ideig tartott. Abban az első tíz percben, amit az elmegyógyintézetben töltöttem, kétszer is hánytam, és addig sírtam, ameddig nem már nem tudtam tovább sírni. A pultnál lévő nőtől ötször kellett kéregetnem egy ceruzát és egy papírt, mire hajlandó volt adni nekem, de gondosan nézte, hogy mit írok.

Miután írtam Cierrának, egyszerűen leültem a szemeimet dörzsölgetve, amik megsérültek az akkora mennyiségű sírástól, amit az elmúlt húsz percben csináltam. Körbenéztem a szobában - nagyon gyenge volt. Egy pult, ahol a nő ült, sok nagy, kényelmetlen, piros szék, egy kávézóasztal néhány borzasztóan lejárt újsággal, és nagyjából ennyi volt az egész. Néha-néha egy doktor vagy egy páciens lépett be a szobába. A páciens akkor vagy gyógyszereket kért, vagy elhagyta az épületet. Ez a hely már unalmas volt - meddig fogok itt maradni?

Sóvárogtam a saját ruháim után - a hölgy az pultnál azt mondta, hogy le kell vennem őket és fel kell vennem ezeket a borzasztó pizsama szerű dolgokat és csak a szobámban kaphatom vissza a ruháimat. A táskám a pult mögött csaknem gúnyolódott rajtam a kedvenc pólómmal az oldalán, ami fekete könnyfoltokkal volt díszítve.

Nagyon unatkoztam és azt kívántam, bárcsak lenne nálam egy könyv, vagy valami, amivel elfoglalnám magamat - éppen átlapozgattam egy magazint, ami nagyjából 2011-ből lehetett, amikor a nő a nevemen szólított.

"Victoria?"

Felkaptam a fejemet, ő meg azt mondta, hogy "Doktor L meg fogja mutatni a szobádat."

Egy testes emberre mutatott, aki belépett a szobába, egy mosolyt küldve felém.

Viszont én nem viszonoztam a mosolyt, csak egyszerűen elvettem a hölgytől a táskámat és követtem őt ki a szobából.

Végigsétáltunk a keskeny folyosókon, amik némileg klausztrofóbiássá tettek. Megérkeztünk egy lifthez, Doktor L megnyomta a felfele gombot, közben még egy mosollyal megajándékozott, amit most sem adtam vissza.

"Victoria, ugye?" kérdezte a lábával dobolva, miközben vártunk a liftre.

"Jobban szeretem a Vickyt" mondtam halkan a lábamat nézve. Az egyetlen ruhadarab, amit megengedtek, hogy rajtam maradjon, az a cipőm volt, az öreg szakadt, fekete Conversem. Egyfajta kényelmet adtak nekem, hiszen most ez volt az egyetlen dolog, ami az enyém volt.

A lift megérkezett, mindketten beszálltunk, ő pedig megnyomta a 3. emeletet jelölő gombot, szinteket mentünk felfelé, majd megálltunk a kijelölt emeleten.

Kisétáltam és körbenéztem - ugyanolyan keskeny folyosók, csak ezek meg voltak töltve ajtókkal. L Doktor végigvezetett a folyosón, megálltunk a legvégén és kinyitotta az ajtót.

Belül egy kollégiumi szobával szembesültem, de inkább kórházas benyomása volt.

A falak félig baba kékre, félig pedig világos rózsaszínre voltak festve, amik szerintem azért voltak így, hogy ne gondoljunk rossz dolgokra, vagy valami szarra, mint ez. Tudjátok, ha a falak feketére lettek volna festve, akkor rossz hangulatot sugározna belénk.

Két ágy volt, egyik a jobb, a másik pedig a bal oldalt. A balon lévő üres volt, a fehér lepedők és takarók szépen le voltak rá terítve. A másik ágyon egy lány foglalt helyet. Ő is olyan sápadt volt, mint amilyen én lehettem, az arca pedig majdnem hasonlított egy szelleméhez. Kíváncsi voltam, mennyi ideje lehet itt. Reméltem, hogy nem régóta, de a megjelenése pont az ellenkezőjét bizonyította.

"Egy szobatárs, végre" a lány gyorsan felült az ágyán egy enyhe mosollyal ajándékozva. Elég furcsa, de volt annyi erő a testemben, hogy visszamosolyogjak rá.

"Stephanie, ő itt Vicky. Veled fog együtt tartózkodni" odabólintottam Stephanienak, majd megigazítottam a táskámat a vállamon. "Hé, Vicky" integetett nekem, jelezve, hogy bejöhetek a szobába. Doktor L mellé léptem, majd besétáltam a szobába, ami még rondábban nézett ki, mint kívülről.

Leraktam a táskámat a leendő ágyamra, majd én is leültem. Nyikorgott és furcsa hangokat adott ki, mint amikor hallod a rugókat az ágyban - ez a nagymamám gyerekágyára emlékeztetett, amin mindig nekem kellett aludni, ha hozzájuk mentünk.

"Hát, akkor én itt hagylak titeket lányok, később még benézek hozzád Vicky." biccentett felém a doktor, amire én csak szipogni tudtam.

"Ó, és ne felejtsd el elmondani Vickynek a szabályokat, Stephanie." a doktor szigorúan nézett az új szobatársamra, majd mosolygott és becsapta maga mögött az ajtót.

Az ajtó csattant egyet, Stephanie és én egyedül maradtunk. Jó két percig egymást nézegettünk, a másik kinézetét vizsgálva.

Ezután a lány felállt és elkezdett járkálni a szobában.

"Üdvözöllek Vicky az elmegyógyintézetben. Szintén ismert a "Föld legszarabb helye" lévő néven is." szünetet tartott. "Most pedig a szabályok. Bőségesen van belőlük." szünet. "Első szabály: valószínűleg a legfontosabb: nincs érintkezés. Semmilyen formában. Nincs ölelés, puszilkodás, kézfogás, lábérintés az asztal alatt, satöbbi." szünet. "Ez valószínűleg a valaha kitalált legszarabb, leghülyébb, legjobban elbaszott szabály, még egyikünk sem értette meg. De hé, üdv a Földön lévő pokoli életben." megállt, hogy rám tudjon mosolyogni, én meg elengedtem egy nevetést. Egy igazi nevetést. Boldog voltam egy szellemi intézetben. Ezt a lányt már megkedveltem.

"A második szabály: hát, alapvetően ne csinálj semmi rosszat, vagy büntetésbe kerülsz, ami itt úgy néz ki, mint a suliban a felfüggesztés."

"És a harmadik szabály: ne sikítsd azt, hogy "Baszd meg!" az orvosodnak, miután ő azt mondja neked, hogy te alapvetően egy balfasz vagy. Ebben higgy nekem." elsütött egy mosolyt, én pedig visszaadtam neki egyet. Mindketten vihogtunk egymáson, ki gondolta volna, hogy egy elmegyógyintézetben vihogni fogok? 

************

Egy óra az elmegyógyintézetben, itt van nagyjából, hogy mi történt: Steph elmondta nekem, hogy ő miért van itt. Megerőszakolták, amikor még csak tizennégy éves volt; szerencséje volt, hogy túlélte, mivel a fiú tulajdonképpen halálra verte őt. Ezután a hangok a fejében azt mondták neki, nem kellett volna túlélnie - öngyilkossággal próbálkozott. A szülei egyszer megtalálták a fürdőszobában üres gyógyszeres üvegekkel körülvéve, elvitték a kórházba és elég szerencséje volt, hogy életben maradjon. Aztán szülei berakták ide és már három hónapja be van ide zárva. Még a tizenötödik szülinapját is itt kellett ünnepelnie. Az ok, amiért ő van itt, az enyémet majdnem semmivé tette.

Így én is elmondtam, hogy milyen okból kerültem ide, vagy legalábbis szerintem miért vagyok itt.

"Hát, mindig is depressziós voltam" kezdtem. "Azóta, amióta középiskolás vagyok. És emlékszem, hogy a dolgok rosszra fordultak - nagyon rosszra. A szüleim egyfolytában veszekedtek, nem voltak barátaim, a gyerekek a suliból folyton baszogattak. Olyanokat mondtak, hogy "Nagyon kövér vagy" és "Fúj, nagyon ronda vagy! Menj, öld meg magad!" Aztán amikor belenéztem a tükörbe, rájöttem, igazuk volt. Csúnya voltam és kövér, és ezek a hangok, mint a tieid, ilyesféle dolgokat suttogtak nekem. És nem mentek el. Próbáltam kitalálni, hogyan tudnám őket megszüntetni, aztán rájöttem. Megvágtam magamat. Vagdostam a csuklóimat, a lábaimat, a csípőmet - bárhol, ahol tudtam. Megszoktam a fájdalmat, szerintem ez egy normális dologgá vált számomra. De a vagdosás nem segített az életemen, én pedig meg akartam halni. Szóval bevettem egy csomó gyógyszert. Azt hittem, hogy meghaltam, de aztán egy kórházban ébredtem. A szüleim megtaláltak és, igen. Néhány hónapig nem beszéltek erről, de most itt vagyok, szóval." Miután elmondtam a történetemet a lánynak, akit alig ismertem, újra elkezdtem sírni. A vállaim rázkódtak. Haza akartam menni, a szobámba. Bárhol jó lett volna, csak ne itt kellett volna lennem.

Stephanie gyorsan kinézett az ajtó ablakán, hogy biztos legyen, nincs senki a közelben és tiszta-e a terep. Az ágyamhoz sétált és átkarolt, letörölte a arcomról a könnyeimet.

"Css, css, minden rendben van, kicsim" suttogta, "Mindannyian ilyenek voltunk, amikor idejöttünk. Tudom, hogy nehéz. De gyorsan hozzá fogsz szokni. Ez a szarfészek nem is olyan rossz, mint ahogy látszik." Szélesen rámosolyogtam és ráraktam a fejemet a vállára. Ott ültünk egy helyben, nézve a ronda, pasztellszínű falakat.

************

Belenéztem a tükörbe, ami a szobában lévő kicsi fürdőben volt. Az arcom fekete foltos volt - könny és szempillafesték keveréke. A szemeim pirosak voltak és puffadtak. Meg volt erősítve: szörnyen néztem ki. Próbáltam kissé szalonképessé tenni magamat a csoportos terápiára, ami Steph szerint minden szombaton volt. Felvettem egy egyszerű, fekete hosszú ujjú pólót és egy farmernadrágot. Kifésültem a hajamat amennyire csak tudtam a szaros hajkefével, ami a szobához tartozott - nem használhattad a sajátodat, mivel "kockáztatja a biztonságunkat". Miután végeztem, még mindig borzasztóan néztem ki, de ez nem az az idő, amikor nem kéne rettentően kinéznem, szóval inkább nem törődtem vele.

Kisétáltam, már Stephanie is készen volt, tehát követni kezdtük az ismeretlen orvost.

Végigsétáltunk a hosszú folyosón és megálltunk a szobánál a leges-legvégén. Elég nagy volt, megtöltve körbe rendezett székekkel. Egy nő ült a kör közepén a saját székén.

Stephanie és én besétáltunk, majd helyet foglaltunk egymás mellett.

"Pokolian unalmas, mellesleg," suttogott Steph a fülembe. "A problémáinkról meg más szarokról beszélünk" vágott a nő felé.

"Köszöntelek titeket a Csoportos Terápián." mondta, mosolyogva az összes tizenéves gyerekre, aki itt ült. Mindannyiuknak üres volt a tekintete, egyikük sem látszott boldognak, tényleg.

"Linda vagyok, ezt azoknak mondom, akik még nem tudták volna. Mivel látok pár új arcot, kezdhetnénk azzal, hogy elmondjuk a nevünket és mondunk néhány dolgot magunkról."

Egy gyerek a jobb oldalamon felmordult és a szemeit forgatta. Nyilvánvalóan már sokszor meg kellett ezt csinálniuk.

A kör külső széléről kezdtük, az emberek elmondták a neveiket, dolgokat magukról és azt, hogy miért vannak itt. Anne tizennégy éves, zongorázott, pánikrohamai voltak. Maura tizenöt éves, szereti a haját élénk színűre festeni, anorexiás. Jimmy, a fiú, aki felnyögött volt a következő.

"Jimmy, tizenhét éves, mindent utálok, ti mindannyian seggfejek vagytok, oh, és azért vagyok itt, mert a kibaszott retardált szüleim eldöntötték, hogy szükségem van egy kis "segítségre." forgatta a szemeit, én meg próbáltam magamban tartani a nevetést.

Rádöbbentem, hogy én vagyok a következő, ezért megköszörültem a torkomat és remegve elkezdtem.

"Uh, Vicky, tizenhat vagyok. Szeretem a zenét, leginkább a punkot és az alternatívot. Tudok gitározni. Imádok koncertekre menni. Uh, igen..." mondtam nehézkesen, a lábaimat nézve.

"Vicky, édesem, miért vagy itt?" kérdezte Linda, én pedig újra felnéztem.

"Igazából nem tudom. Csak két órája lehetek itt. A szüleim raktak be ide minden figyelmeztetés nélkül. De," sóhajtottam. "Depressziós vagyok. Vágdosom a testemet. Meg akartam ölni magamat. Semmi különös." lenyeltem az óriási gombócot a torkomon, nem akartam újra sírni. De elengedtem egy könnycseppet az arcomon, majd letöröltem azt a pólóm ujjával.

Végigmentünk a körben levő embereken és az utolsó fiúnál tartottunk. Sovány volt; még az olajbarna bőrével is sápadtnak látszott; szomorú tekintetű; mégis más. Gyönyörű volt. Talán úgy nézett ki, mint egy szellem és látszott, hogy hónapok óta nem látott már fényt (ami valószínűleg igaz lehetett), de még mindig az volt. Csokoládébarna szeme és sötét haja volt. Az állkapcsa kiemelkedett, a legszebb, amit valaha láttam. Észrevette, hogy figyelem, én pedig elpirultam és gyorsan visszanéztem a földre.

"Calum vagyok." mondta a fiú. "Tizenhét éves. Basszusgitáron játszok. Két hónapja vagyok itt. És miért is vagyok itt? Ömm, pánikrohamaim vannak és ártok magamnak." csendesen biccentett egyet és visszanézett a földre. Utána megint felnézett, egyenesen rám. Linda éppen beszélt, amikor Calum hirtelen közbeszólt. "Oh! Várjon! Mondhatok még valamit?" Linda ránézett a fiúra, mintha össze lett volna zavarodva, de hagyta őt beszélni.

"Szeretném köszönteni Vickyt ebben az elmegyógyintézetben, biztos vagyok benne, hogy jól fogod itt érezni magad, mivel ez a Földön lévő pokol." mosolygott szélesen és felemelte a kezét, mintha egy csésze lett volna benne és éppen egy tósztot mondott volna a számomra. Rámosolyogtam Calumra, ő pedig vissza rám.

"Vickyre" mondta csendesen, felemelve a képzeletbeli csészéjét és a szájához tartotta.

************

Sziasztok! :)) Elhatároztam, hogy ebben a blogban a végére fogom írni a saját szavaimat, mert a részekről is szeretnék benne írni és akkor elárulnám, hogy nagyjából miről szól. Jó, nem ezért írok ide :D Na, mindegy :D Nagyon-nagyon köszönöm a pipálásokat és a 3 feliratkozót úgy, hogy még az első rész sincs fent <3 Nem tudom, hogy lesz-e egy bizonyos nap, amikor a részeket hozom, de egy hetet nem szeretnék várni vele :) Szóval csak ennyi, remélem tetszett a rész, a többi nem lesz ilyen hosszú :)

Ui.: Nehogy megpróbáljatok magatokkal ilyen dolgokat csinálni. <3

Lizzie xxx

Prológus

"Itt mindannyian elrontottak vagyunk"

Vicky utálta magát.

És Calum is utálta saját magát.

Tehát ők most itt vannak.

Az elmegyógyintézetben.

És semmi sem marad ugyanolyan.