wattpad

Sziasztok!:) Ahogy mondtam, wattpadon fogom folytatni, ITT is van a link. Valamiért rossz nálam a blogger, ezért az itteni életemet be is fejezem, nevet változtatok és elköltözök Ohioba (nem tudom, miért pont oda). Mindenkinek szép nyarat, ott is leírtam, hogy majd szeptemberben kezdek, tehát akkor találkozunk! <3

Vidám bejelentéés! :D

Sziasztok, sohasem gondoltam volna, hogy folytatni fogom még a fordítást, de azt hiszem visszajött hozzá a kedvem, mert az angol nyelvvel szeretnék felnőttkoromban majd foglalkozni, meg minden és most egy csomót mesélhetnék az életemről, amivel csak untatnálak titeket :D

Tehát folytatni fogom, de wattpadon, a meglévő részekbe pedig belenézek és ha úgy látom, majd beléjük javítok. És mivel mindjárt itt van a nyár, hetente egy egy-két részt biztosan fogok hozni, kivétel akkor, amikor elutazok :)

Remélem azért vannak itt páran, akik ezt olvassák, facebookon is hirdetni fogom ezt az egészet blogos csoportokban, mindenkinek további szép napot, még jelentkezni fogok az oldalon! <3

Lizzie x

Hetedik nap - Nyomozás

Drága Cierra,
Semmi érdekes nem történt itt, a jó öreg elmegyógyintézeten. Találkoztam az új fiúval, Michaelnek hívják és nagyon menő. Bár nehezemre esett őt megismernem. Nem mondta el nekünk, hogy miért van itt és ez volt a legfontosabb, amit tudni akartam. Nagyon sok rejtély. Kevés idő. Vagy talán rengeteg idő? Oh, mindegy, remélem nem. Vagy talán igen. Miért vagyok ennyire bizonytalan?

-Vicky
U.i.: Ma felhívhatom a szüleimet, mivel ma vagyok itt egy hete. Szent szar, egy hete! Egy hete vagyok bezárva ide. Húsz évnek néz ki. És most jön az a rész, amikor nehezen sóhajtok egyet, de mivel ez csak egy levél, képzelj el engem sóhajtozva.

Nehéz volt elképzelni, hogy már egy hete érkeztem ide. Sokkal többnek nézett ki, mint hét nap, mégis sokkal kevesebbnek is. Nagyon sok minden történt hét nap alatt, hét rövid nap, ami egy hetet formál.

Minden héten felhívhatom a szüleimet, tehát mivel ma volt meg az egy hét, beszélhetek velük. Az orvosok elvezettek a telefonfülkékhez - úgy néztek ki, mint amilyeneket a börtönben szoktunk látni. Nem akartam felhívni a szüleimet, de mégis megtettem.

Gyorsan tárcsáztam a számot és a fülemhez emeltem a kagylót. Kettőt csengett, mielőtt a szüleim sietve felvették.

"Vicky?" kiáltott bele az anyukám, a hangokból pedig hallottam, hogy próbálja elvenni a telefont az apukámtól.

"Igen, én vagyok az." mondtam halkan.

Aztán ők folytatták, arról áradozva, hogy mennyire hiányzom nekik és hogy elmondják, szeretnek engem. Ha őszintének kéne lennem, azt hinném, hogy hazudnak. Ha tényleg gondoskodnának rólam, akkor nem raktak volna be egy elmegyógyintézetbe, de mégis, mióta itt vagyok, sokkal jobban rendben vagyok, mint valaha. És nem vagyok benne biztos, miért.

Miközben a szüleim elkalandoztak, én meg egyszavas válaszokat adtam nekik, találtam egy tollat és céltalanul rajzolgattam vele a jegyzettömbbe, amit a telefon mellett találtam, tele számokkal, virágokkal és mosolygós arcokkal.

Az az irónia az egészben, hogy mosolygós arcok egy elmegyógyintézet jegyzetfüzetében? Nagyon nincs rendben.

Mégis folytattam a lapozást a füzetben, elég gyakran válaszolva a szüleimnek apró ühüm-ökkel és igenekkel.

Aztán találtam valamit, amitől teljesen abbahagytam a szüleim hallgatását. Ezek nem csak firkálások voltak, hanem szavak és mondatok, mind leirkálva a papír aljára. A következő papíron is ugyanaz a dolog volt és utána meg utána is. Nem akartam egy alattomos ki szar lenni, de mégis sikerül. Egy elmegyógyintézeten vagyok, nem? Nem szórakozhatok egy kicsit? Még egy rejtély lehetnék, még egy titok. Miért hangzok hirtelen Nancy Drewnak?

Tehát megragadtam a saját papíromat a jegyzettömbből és leírtam mindent, ami a lapokon volt. Mindent lemásoltam, nem is törődve azzal, hogy mit is írok, csak biztosan meglegyenek. A beszélgetés a szüleimmel maximum tizenhárom perc lehetett csak, ez egy elég furcsa szám volt, de gondolom meg van adva itt egy menetrend. Biztos voltam benne,
csak néhány percem lehet hátra, szóval gyorsan írtam, de biztosra véve, hogy majd el fogom-e tudni olvasni a saját kézírásomat.

És végre az utolsó jegyzethez értem, ami csillagokkal és koponyákkal volt díszítve. Nagyon lányos volt, majdnem elnevettem rajta magamat. Mégis lemásoltam, beleértve a rajzokat is a szélén.

Lejárt a tizenhárom percem, sok 'szia', 'szeretlek' és itt-ott egy pár szipogás után. Aztán megszakadt a vonal és a legrosszabb félelmeim előjöttek. Nem tudtam beszélni az öcsémmel.

Szóval, a francba.

De legalább van egy új hobbim - a nyomozás.

************

Később az este elhatároztam a szobámban, hogy átnézem a jegyzeteket, amiket az korábban felfedeztem. Steph túlságosan el volt foglalva az olvasással, már megtanultam, hogy ő szeret olvasni. Csak pár könyvet hozhatott magával, tehát jelenleg újraolvasta az egyik kedvencét , nem zavartattam magamat azzal, hogy megnézzem a címét, mivel sosem voltam egy nagy olvasó. Szóval tudtam, ő el van veszve a könyvében.

Elkezdtem az első jegyzetet, ami ez volt:

hgvks
ivzwh zolg, R svziw svi hrmt lmxv, zmw hsv dzh kivggb wznm tllw.

Hosszú két percig bámultam a papírt. Mi a fenét másoltam le? Nyilván nem figyeltem rá. Rosszul írhattam le, vagy valami, mert ez olvashatatlan volt.

Néztem a többit, és mind ugyanolyanok voltak. Összekeveredett betűk, nem volt semmi értelmük. 

Mondogattam magamnak, hogy gondolkozzak úgy, mint egy nyomozó, és ezt is tettem. Próbáltam megfejteni a levelet, de sehova sem kötöttem ki, csak a szívemet fájdítottam. A jegyzetfüzet lapjának a felét már megtöltöttem kombinációkkal és radírnyomokkal.

Rágcsálni kezdtem a ceruzám végét, idegesítő szokás, még egyszer megnézve a zagyva betűket a papíron. Nem volt értelmük, miért írták le őket teljesen ésszerűtlenül? Vagy talán csak azt akarták, hogy mások ne tudják elolvasni...

Visszaemlékeztem az ötödik osztályra, ahol ezeket a titkos kódokat tanultuk, betűket és számokat használva hozzá. A jegyzetben nem voltak számok, ezért hagytam azt a gondolatot. Át kellett gondolnom ezt a hülye ötödik osztályos dolgot, amit utáltam, de aztán eszembe jutott egy másik kód, ami talán működhet.
Alapvetően felcserélheted az ábécés sorrendet, szóval ha egy A betűt akarsz írni, akkor helyette Z-t kell majd. Ez elég egyszerű, mégis rengeteg időbe és gondolkozásba telik. Még egyszer megnéztem a papírt és rátettem a ceruzámat.

Hét perc múlva, miután próbáltam megfejteni az első betűket, „sreph” szót kaptam, aminek megint nem volt semmi értelme. Nagyon ismerősnek tűnt, de nem tudtam rájönni miért. Sreph nem egy szó volt, hanem egy név..
Hirtelen leejtettem a füzetet és a jegyzeteket az ágyra, majd Stephre néztem. Az orra még mindig a könyvet bújta, a nagy keretű szemüvege pedig az orrnyergén volt. 

Észrevette, hogy figyelem őt és felém fordult.

"Mi az, Vicky?" húzta fel a szemöldökét és becsukta a könyvét.

"Oh, semmi, csak gondolkozok." válaszoltam, de megfejtettem a kódot. Steph volt az, az ember Stephről írt és esetleg a többi emberről is, akik a kórházban vannak.

Azonnal elkezdtem fordítani a többit is; és húsz perc múlva ezt kaptam:

Steph;
sokat olvas, egyszer hallottam énekelni és átkozottul jó volt.

Enyhén elnevetem magamat a jegyzeten, de belül megrándul a hasam. Rájöttem valamire, valaki dolgokat ír le a páciensekről, kódolva. És nem tudom, hogy féljek, vagy inkább izgatott legyek az miatt, amit rólam írnak. 

Egész éjszaka próbáltam megfejteni az összekeveredett betűket, ameddig nem kezdett el fájni a szemem.

Az eddig megfejtett üzenetek Mauráról, Anneről és Miáról egy lányról szólt, akivel még sohasem beszéltem, és a többi páciensről, akik már kijelentkeztek innen.

Jimmynek még név sem kellett volna hozzá, egyszerűen ennyit írt:

Jimmy;

seggfej.

Fáradt voltam és nemsokára relaxációra kellett mennem, de elszántan kerestem az én jegyzetemet, nem foglalkozva azzal, hogy mennyi ideig kell majd dekódolnom, vagy hogy mennyire fogok megijedni attól, amit az emberek mondanának rólam.

Ránéztem az utolsóra, amit a kezemben tartottam, az, amelyik szépen ki volt díszítve rajzokkal a margók szélén. Csak ez maradt és az egyetlen ember, akiről nem írtak jegyzetet, csak én, Calum és Michael maradt, de kétlem, hogy Michael kapott már jegyzetet, mivel nagyjából két napja érkezett meg. 

Lassan elkezdtem megfejteni, nagyon gyakran rányomva a ceruzámat a papírra. Ennek nem volt név az elején, ami összezavart engem. Talán ezt a jegyzetet nagyon nem akarták, hogy valaki elolvassa.

Ez volt benne:

hsv'h yvzfgrufo, R drhs R xlfow slow svi szmw.
hsv ivnrmwh nv lu rh

Tíz perc múlva megfejtettem.

gyönyörű, azt kívánom, hogy hadd foghassam meg a kezét
is-re emlékeztet

Itt megállt, gondolom a személynek nem volt több ideje írni. De nem ez volt az oka, ami miatt a fejem forogni kezdett.

Biztos voltam benne, hogy ez rólam szól.

************

Hey ho! Aki még olvassa ezeket a sorokat, azoknak nagyon szépen köszönöm! <3 Mostantól újítás van, vagyis inkább újjáéledés, minden héten fogunk hozni részeket, szerda esténként :) És azért van a többesszám, mert innentől ketté osztom a részeket Kittivel, a fordítótársammal :D Ebbe a részbe is belesegített és nagyon szépen köszönöm neki <3 Lett facebook csoportunk is, ki fogom linkelni az oldalon, így minél előbb tudunk értesíteni titeket az új részről :)
Stay fab bros, reméljük tetszett nektek a rész! x
ps.: a rejtvényeket nem tudtuk lefordítani magyarra, mert úgy szörnyen bonyolultak lettek, ha valaki próbálkozott volna vele :D

Lizzie&Kitti

Hatodik nap - Új fiú

Cierra,

Nem volt rohamom, ha hallottad volna, mert itt nyilvánvalóan mindenki azt hiszi. Majd később elmagyarázom, nehéz lenne ezt leírni. Egyébként jött egy új fiú, akivel még nem is találkoztam. Érdekes. Majd tájékoztatlak a fejleményekről. Szeretlek Cierra, nemsokára otthon leszek. 

-Vickymaci

U.i.: Így hív engem Calum, tetszik? Basszus, nem is tudod, ki az a Calum. Azt hiszem később mesélek róla.

"Michaelnek hívják." suttogta Steph, miközben a terápiára mentünk. Enyhén biccentettem, a szám belsejét rágcsálva. "Nem nagyon beszélgettem vele, de nyugodtnak néz ki, legalábbis elég nyugodtnak, hogy egy elmegyógyintézetben van" Nagyon izgatott voltam, hogy találkozzak az új fiúval, igazából szintén izgatott voltam egy másik ok miatt is. Többé nem én leszek az "új gyerek" a kórházban. Az utóbbi öt napban így éreztem magamat. Olyan érzés volt, mintha én lennék az új gyerek a suliban, ahol senkit sem ismersz és össze vagy zárva egy csoportnyi olyan emberrel, akit eddig soha életedben nem láttál és elvárod magadtól, hogy barátokat szerezz, vagy legalább beilleszkedj. Talán ez nem ugyanolyan volt egy kórházban; mert itt nem reménykedsz abban, hogy barátokat találj, nem? Vagy lehet, hogy igen. Ez egy rejtély magában.

Az egész terápiára vezető úton az új fiún, Michaelön gondolkoztam. Azon tűnődtem, hogy megpróbálhatnám megismerni, úgy, mint a többieket is. Kíváncsi voltam, hogy milyen lehet belül. Egy seggfej, mint Jimmy? Vagy édes, mint Calum? De Calumnak szintén van egy olyan oldala, ami csaknem rosszfiúnak mutatja őt; még akkor is, ha tudom, nem az. Vagy talán mégis. Csak öt napja ismerem a fiút, mégis rengeteg dolog van, amit nem tudok róla. Lehet, hogy nem kéne őket megtudnom.

Beléptem a csoporthoz és azonnal azt az úgynevezett Michaelt kerestem, akit nagyon gyorsan észrevettem, kicsit könnyű volt, hogy őszinte legyek.

Lehajtott vállal ült az egyik kényelmetlen széken, amire ráerőszakolnak minket, hogy üljünk rajta, az ujjaival a combjain dobol. Egy egyszerű, fekete pólót hordott, ami úgy látszott, ő vágta le neki az ujját; és szintén fekete nadrág volt rajta. Meg kell mondanom, szerintem a haját bírtam a legjobban. Teljesen fehér volt, egy fekete csíkkal a közepén. Azt hittem, hogy Jimmy csak viccelt, amikor azt mondta, hogy "mint egy borz, csak fordítva", de ez a gyerek nem viccelődött. Addig nem jöttem rá, hogy bámulom őt, amíg felém nem biccentett és rám mosolygott. Apró volt és alig észrevehető, mégis megláttam. A mosolya arra arra késztetett, hogy rendbe hozzam a hajamat, szóval végigsimítottam rajta a kezemmel. Aztán emlékeztettem magamat, hogy egy kórházban vagyok és sehogy sem tudnék jobban kinézni, mint most. De valami ebben a fiúban arra ösztönöz, hogy valamivel elfogadhatóbbá tegyem önmagamat - nem vagyok benne biztos, hogy micsoda, de volt valami. 

Leültem a saját helyemre Calum mellé, a lábaim kissé remegtek. Rémisztő volt újra a csoportos terápián lenni - majdnem mindent hiányoltam a tegnapból az összeomlásom miatt. Senki sem tudta pontosan, hogy mi történt, kivéve Calumot és Stephet, de kiderült, az emberek szeretik kitalálni, hogy mi történt velem.

A leggyakoribb pletyka, amit Steph mondott, hogy rohamom volt. Nem tudom, ki találhatta ki, de olyan nevetséges volt, hogy majdnem nevettem. 

A másik pletyka az volt, hogy Steph meg akart gyilkolni, amin Stephfel mindketten elnevettük magunkat. A gyerekeknek az elmegyógyintézeten óriási képzelőerejük van.

Elkezdődött a terápia és újra be kellett mutatkoznunk, mivel Michael itt volt.

"Vicky, tizenhat éves, úgy gondolom, a punk rock jó a léleknek. Azért vagyok itt, mert depressziós vagyok és látszólag rohamaim vannak." Az utolsó résznél rávigyorogtam a többiekre és láttam, a legtöbbjük próbálja visszatartani a nevetését. 

Linda, a terapeuta szigorú tekintettek figyelt rám, mert nem szereti a szarkazmust a csoportban.

Csak megrántottam a vállamat és hagytam, hogy a többiek beszéljenek. Amikor Michael következett, fentebb ültem a széken. "Michael, tizennyolc éves, szeretek videójátékozni és aludni. Nem tudom, miért vagyok itt." vonta meg a vállát és visszacsúszott a helyére.

Linda megpróbálta kiszedni belőle, hogy legalább próbálja elmondani nekünk, miért van itt, de ő nem moccant. Kíváncsi voltam, hogy tényleg nem volt rá oka, vagy csak annyira személyes lenne számára.

"Nem tudom, a szüleim csak kidobtak ide, mintha nem lenne nagy ügy, talán túl sokat videójátékoztam?" Jimmy ezen gúnyolódott, a szemeit forgatva. Megesküdök rá, ez a fiú soha senkit sem szerethetett. Kivéve Maurát. Kilencven százalék volt rá, hogy szerette.

"Ez nem ok arra, hogy elmegyógyintézetbe kerülj." nyújtotta ki Jimmy a nyelvét és jobban kihúzta magát. 

"Hát akkor mi?" vágott vissza Michael.

"Mi itt el vagyunk rontva" mutatott körbe az ujjával a szobán, minket nézve. "Balfaszok vagyunk, ezek vagyunk mi."

Nem akartam vele egyetérteni, de kellett volna. Mert ez igaz volt. Nem tartozunk az igazi világhoz, mi itt végeztük. 

"Hát, te egyáltalán nem ismersz engem." köpte ki Michael, a kezeit keresztbe fonva.

"Michael vagyok, tizennyolc éves, szeretek videójátékozni és aludni." utánozta Jimmy, én meg visszatartottam a nevetésemet. Ránéztem Calumra, aki élvezte a két fiú veszekedését, a szemeit csillogva kapkodta az egyikükről a másikukra.

Michael egyszerűen csak gúnyolódott, semmit sem mondva. Szerintem feladta, rájött, a veszekedéssel semmivel sem fog vele előrébb jutni.

"Oh, én vagyok Michael és egy elmegyógyintézeten vagyok, mert túl sok videójátékot játszottam! Ez súlyos lehet!" mondta Jimmy lányos hangon és a végén elállt a lélegzete. Michael gyengéden meglökte, miközben vigyorgott. Linda véget vetetett a veszekedésüknek.

"Tehát, ki akarja kezdeni?" kérdezte Linda, végignézve a körben ülő, mogorva tizenéveseken. Mint mindig, senki sem tette fel a kezét. Ki az, aki el akarná mondani az embereknek a problémáit, akik jól ismerik ezeket és segíteni akarnak neked? Sohasem értettem.

"Vicky, miért nem kezded te?" visszatértem a gondolataimból, amikor meghallottam a nevemet és kihúztam magamat a széken. "Én?" tátogtam, a mellkasomra bökve. Majdnem olyan volt, mint egy jelenet a Tizenhat szál gyertya végéből - amikor Sam kisétál a templomból, Jake Ryan pedig kint várja őt. Csak hogy én egy elmegyógyintézeten vagyok és nincs itt semmilyen Jake Ryan. Kivéve talán a mellettem ülő lehet az.

Várjunk csak, mi a fenén gondolkozok?

"Igen Vicky, te, úgy látszik mostanában voltak problémáid." Összerezzentem a tegnap történtek gondolatán, de bólintottam, megpróbálva kiagyalni valamit, amit mondhatnék. "Uh, igen. Tegnap volt egy kicsi problémám..." Álltam meg. "Nem volt rohamom." Nevettem. " És Steph nem is akart megölni." Néztem a lányra, aki teljesen máshogy viselkedett a csoportban, mint ahogy a szobában szokott. Szeretett  mindent és bármit elmondani a szobánkban - de az igazi életben félénknek tűnt. Még egy rejtély.

"Oké, és hogy érezted magad az eset után?" Linda biztosra vette, hogy semmit se említsen, mivel tudta, nem akartam, hogy bárki is megtudja. 

"Uh, zavarosnak. Szomorúnak. Talán rémültnek?" mozgolódtam a székemen, mert kínosan éreztem magamat, tudva, hogy mindenki engem figyel, válaszra várva. 

"És később kit kértél, hogy beszéljen veled?" nem tudom, miért hozta fel, de válaszolnom kellett rá. 

"Calumot." néztem a mellettem lévő fiúra, aki rám mosolygott és biccentett egyet. "És miért vele akartál beszélni?"

"Igazából nem tudom. Csak úgy éreztem, hogy kell valaki, aki megért engem- és Calum meg tud. Furcsa módon megértjük egymást, amit nem tudok felfogni. Amit senki sem tud. Még mi sem." 

És ezzel együtt Calum bólintott, egy mosoly jelent meg az arcunkon. Úgy éreztem, ez a legnagyszerűbb pillanat arra, hogy összepacsizzak vele, vagy esetleg megveregessem a vállát, de mivel nem tehettük, csak egyszerűen ültünk a helyünkön, hülye vigyorral az arcunkon.

************

Az ebédlőben álltam, mellettem Michaellel és Calummal. "Foglalok neked helyet, oké?" mosolygott rám Calum és elment a sorból, egyedül hagyva Michaellel.

"Szóval, Vicky." mondta Michael, a tálcájára nézve.

"Szóval, Michael." válaszoltam, felnézve a mellettem lévő magas fiúra.

"Teljesen nyitott akarok feléd lenni." kezdte, kicsit az orra alatt nevetve. "Úgy értem, egy elmegyógyintézetben vagyunk, nem? Kit érdekel? Csak azt akarom mondani, hogy most biztosan flörtölnék veled, ha nem lenne Calum."

Azt kell mondanom, majdnem megfulladtam a levegőtől, ha ez lehetséges.

"Biztos vagy benne, hogy most nem flörtölsz velem?" vigyorogtam egy kicsit, miközben elhagytuk az ebédlősarkot.

Ő mosolygott, a fejét rázva. "Ígérem, tényleg nem. Emlékezz, Calum." biccentett a fiú felé, aki már beszélgetve ült az ebédlőasztalnál.

"Miért Calum?"

"Haver, egyfolytában rólad beszél. Mint tegnap, amikor nem voltál, csak annyi volt, hogy Vicky ez, Vicky az. Srácok, ti akkor is ismertétek egymást, mielőtt bejelentkeztetek ide?" 

Némán megráztam a fejemet, nem tudva, hogy mit válaszolhatnék erre. Calum tényleg rólam beszélt? Úgy éreztem, mindjárt elolvadok, bármennyire is hangzott sablonosnak.

"Oh, hát, úgy beszél rólad, hogy te vagy az ő hercegnője, vagy valami ilyesmi. Teljes egészében, a kapcsolat, ami köztetek van, azt kell mondanom-" hirtelen megállt, kinézve a büféből. Ránéztem, de a szemei még mindig kifelé meredtek, bármi is volt ott. Odanéztem, de nem volt ott semmi, csak a folyosó fehér falai.

"Mi?" mondtam, mire megrázta a fejét és visszatért az ámulatból.

"Tudod mit, mindegy." rázta meg a fejét és odasétált az ebédlőasztalhoz.

Csak megráztam a vállamat és én is odamentem, leülve a saját helyemre, Calum mellé.

************

Hey everybody! Itt van egy hetes késéssel az új rész, sorry, be fogom pótolni valamikor <3 És a történetről: az egyik résznél vagy fél óráig csak "jaj, de édes, úristen, jaj!" rohamot kaptam :D Remélem tetszett, bírjátok ki a sulit és ne kerüljetek elmegyógyintézetbe! 

Ölel titeket:

Lizzie xxx

Ötödik nap - Beszélgetések

Cierra,
Kezdek megőrülni.

Ez volt minden, amit le tudtam írni. A kezem hirtelen reszketni kezdett. A szavak összekuszálódtak a papírlapon, a látásom homályos lett. Rengetegszer pislogtam, hogy visszatérjen a normális látásom, de nem sikerült. Feladtam és ledobtam a ceruzámat az asztalra, még mindig homályos volt minden.

Mintegy utasításra, a fejem is elkezdett lüktetni. Olyan migrén volt, amit általában is szoktam kapni - és nagyon nem volt vicces. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy egy kórházban vagyok és odabotladoztam a fürdőszobába, hogy találjak Tylenol-t. Otthon mindig ez volt az a hely, ahol a gyógyszereimet tartottam - főleg az öngyilkos tablettáimat.

Besétáltam a fürdőbe, hogy megkeressem a gyógyszeres üvegeimet. Az agyam végre elkezdett dolgozni és rájött valamire - egy elmegyógyintézetben vagyok és itt nem lesznek gyógyszeres üvegek a szekrényben. 

Felnyögtem és a kezeimbe temettem a fejemet, próbálkozva azzal, hogy elmúljon a fejfájásom. Nem sikerült, én meg úgy éreztem magamat, hogy mindjárt kitépem az összes hajamat és nekiverem a fejemet a kibaszott ronda pasztellszínű falnak.

Még a homályos látásommal is észrevettem magamat a koszos tükörben. A bőröm sápadt volt - mindig is sápadt voltam, de most a normálisnál jobban. A táskák a szemem alatt azt mutatták, hogy keveset alszok és sokat sírok. Ez tényleg én vagyok? Úgy néztem ki, mint egy szellem, egy nem emberi lény. Talán sohasem voltam ember. Egy szörnyeteg vagyok.

Ez volt az, ami voltam. Nem több, mint egy szörny. Kísértettem, kínoztam, öltem. És az ijesztő része, hogy az a valaki, akivel ezeket a dolgokat csináltam, az én voltam.

Kísértettem magamat a saját gondolataimmal. Vicky, te dagadt vagy. Vicky, csúnya vagy. Vicky, nem érdemled meg, hogy élj. Kínoztam magamat, mert hittem ezekben a dolgokban. És végül, öltem. Megöltem magamat. Már halott voltam belül. Csak a szörny maradt bennem. 

És ez hatott rám. A bőrömön lévő hegek bizonyították. Lenéztem rájuk, pár már kezdett eltűnni. Meg akartam őket tartani. Ez csak arra késztetett, hogy még több heget szerezzek a gyűjteményembe.

Ettől a ponttól kezdve teljesen megőrültem. Nem voltam benne biztos, hogy mi történik - a fejem lüktetett, a hangok a fejemben mondtak nekem valamit. Érdekes dolgokat. Meghallgattam őket a fürdőszoba sarkában ülve.

Vicky, te dilinyós vagy. A kurva életbe, egy elmegyógyintézetben vagy. De senki sem tud neked segíteni. Steph sem, az orvosok sem, még Calum sem. Mert többé nem érdemled meg, hogy élj. Teljesen el vagy cseszve.

Bólintottam a fejemmel, egyetértve saját magammal, hogy ennek van valami értelme. Nem tudtok hibáztatni - nem emlékszem, hogy mi történt körülöttem.

A fejem még mindig fájt, de el voltam kábulva. Azt hihetitek, hogy ez a békés fajtája volt a kábulásnak - olyan, mikor elalszol egy rét kellős közepén, vagy valami ilyen szarság; vagy mint azokban a '60-as évekbeli filmekben, tele hippikkel és békejelekkel. De hadd mondjam el, ez egyáltalán nem olyan volt. Majdnem olyan volt, mint egy jelenet a Paranormal Activityből - fekete alakok kavarogtak mindenhol, minden irányból hangok jöttek, a szoba lassan feketeséggé változott. Az utolsó dolog, amit hallottam, az valakinek a sikítása volt - és az volt az ijesztő, hogy az enyém volt.

************

Felkeltem az ágyamból, ami furcsa volt, mert az utolsó dolog, amire emlékeztem, az volt, hogy a fürdőszoba padlóján ültem. Lassan kinyitottam a szemeimet és felültem. Amint ezt megtettem, a fejem újra elkezdett fájni. Körbenéztem, hogy lássam a három alakot, akik az ágyam mellett álltak - Stephanie és két orvos.

Steph megkönnyebbülten nézett, amikor észrevette, hogy felkeltem, de egyben nyugtalan is volt. Az orvosok is ugyanígy néztek ki. Ennyire rossz volt? A felére sem emlékszem, hogy mi történt.

Hirtelen összeomlottam, a forró könny lecsorgott az arcomról. Tényleg dilinyós vagyok, ezt bizonyítja az is, ami az előbb történt. Bármi is történt a reggel, most két orvos van a szobában és egy aggódó Steph. Nem segíthetek magamon azzal, hogy sírok. Eldöntöttem, hogy megpróbálom abbahagyni a sírást - nem nagyon sikerült.

Sírtam és sírtam, belezokogtam a kezeimbe. A gyomrom folyamatosan kavargott, a fejem pedig nem hagyta abba a lüktetést - otthon akartam lenni, egyébként bárhol, csak nem itt. Nem bezárva egy elmeintézetre.

Az orvosok megkérdezték, hogy miért sírok. Csak megráztam a fejemet; honnan tudnám, hogy mi volt a baj, ha még abban sem voltam biztos, hogy mi történt?

Steph olyan volt, mint egy gondolatolvasó, csendesen elmondta, hogy "Kijöttem a zuhanyzóból és megláttalak, ahogy a földön feküdtél, elkezdtem pánikolni és hívtam az orvosokat. Vicky, basszus, nagyon megijedtem, nem tudtam, mit csináljak." Láttam a fájdalmat a szemében és ez még szomorúbbá tett. Megijesztettem, a barátomat, ez pedig feldühített.

Az orvosok adtak nekem Tylenol-t és vizet, hogy megnyugtassanak. Nem sokat segített, újra elkezdtem sírni, nagyon elveszettnek éreztem magamat.

"Van bármi, amit tehetünk érted?" kérdezte az egyik orvos. Nem tudtam egyiküknek sem a nevét - de most nem ez volt a legnagyobb aggodalmam. "Beszélhetsz az orvosoddal, vagy felhívhatjuk a szüleidet is és beszélhetsz velük, vagy-"

"Calum" nyögtem ki "Csak engedjék meg, hogy beszéljek Calummel."

Nem tudtam, hogy miért akarok beszélni a fiúval - csak úgy éreztem, hogy ő meg tud érteni és nem ítélne el.

Az orvosok egymásra néztek, suttogtak néhány dolgot, majd felém bólintottak. Azt mondták, hogy álljak fel, szóvak felálltam, tisztára törölve a szemeimet, amennyire csak tudtam. Kivezettek a szobámból, le az előcsarnokba, egy kicsi szobába. Apró volt és fehér, megtöltve néhány székkel. Olyan helynek tűnt, ahova az olyan embereket rakják, akik nagyon problémásak - akiknek korlátozás kell és az életüket egy kicsi, fehér szobában kell tölteniük kék pizsamában.

Csendben leültem és vártam, hogy előkerítsék Calumöt, közben meg a cipőmet néztem. Az a tíz perc vagy két órának látszott; úgy nézett ki, mint az örökkévalóság. Végre az orvos kinyitotta az ajtót, Calum pedig ott volt mögötte.

"Vicky?" kérdezte, besétálva az ajtón. "Minden oké?"

Leült a velem szemben lévő székre, én közben megráztam a fejemet egy szomorú mosollyal az arcomon. 

"Miért, mi a baj?" kérdezte, összeérintve a lábunkat, amit a cipő fedett.

"Csak, minden." sóhajtottam, megérintve az ujjaimmal a combomat.

Kérdőn rám nézett, de ezzel szintén azt is mondta "nem kell elmondanod, ha nem szeretnéd."

Én meg rá néztem, ami azt mondta, "Persze, hogy elmondom, azért kértem, hogy beszélhessek veled."

Ő felnevetett, ez egy fura fajtája volt a kommunikációnak. Mintha megértenénk egymást azzal, hogy egyszerűen egymásra nézünk.

Tehát elmondtam neki, amire emlékeztem és összeraktam azokkal a dolgokkal, amiket Steph mondott nekem. Calum engem nézett, miközben beszéltem - éreztem, ahogy a szemei rajtam vannak. Nem, ez nem volt rémisztő - csak érdeklődő volt.

Miután végeztem, úgy éreztem, megint elkezdek sírni. De nem akartam sírni Calum előtt.

"Minden rendben van, Vick." mondta Cal, gyengén összesúrolva az ujjait az enyémeikkel, mielőtt elhúzta volna a kezét. "Itt senki sincs, aki el tudna téged ítélni."

Ez igaz volt; itt olyan emberek vannak, akiknek a problémái sokkal rosszabbak, mint az enyém.

"Ez csak-" megálltam, keresve a megfelelő szavakat. "Egy szörnyeteg vagyok. Napról napra megölöm magamat." suttogtam a fehér padlót nézve.

"Ez az elmegyógyintézet dolog nem segít ebben a helyzetben." nevettem fel, játszadozva a pólóm szegélyével.

"Hát." mondta Cal, közvetlenül a szemeimbe nézve "Ezért tervezzük a szökésünket, nem?"

Elmosolyodtam és bólintottam "És el fogunk innen futni, nagyon messze. Valami vidám helyre fogunk menni. Mint például Disney World! Vagy New York! Vagy... hát, nem tudom, majd eldöntjük, ha kijutunk innen. Oh! Vagy tehetnék egy körutat mindenfelé!"

Nevettem, miközben a fiú arról fecsegett, hogy hova mehetnénk, rengeteg kézmozdulatot használva közben. Elmondva az összes dolgot, amit csinálhatunk kint, még jobban sóvárgásra késztetett a szabaduláshoz.

"Vagy" mondtam, félbeszakítva őt, amikor Alaszkáról beszélt "elmehetnénk a házamba, rendelhetnénk egy pizzát, vagy kettőt és megnéznénk egy filmet, miközben ölelkezünk egy takaró alatt" elpirultam, mert rájöttem, hogy említettem az ölelkezést, de gyorsan elment, mert elképzeltem, milyen jó lehet újra megérinteni valakit. 

Játékosan rám vigyorgott, a cipőjét újra az enyémhez érintve. "Jól hangzik." állt ki az ötletem mellett, a fejével bólogatva.

Még sokat beszélgettünk elterelve a témát a pánikrohamaimról / migrénemről / az élő horrorfilm jeleneteimről.

"Oh!" jutott eszébe valami Calumnek és felült a székében. "Van egy új fiú!"

Felcsillant valami érdekes - egy új fiú. Azt kívántam, hogy bárcsak találkoztam volna már vele, de gondolom előbb vagy utóbb úgyis látni. 

"Ki?" kérdeztem, többet akartam tudni.

"Hát, a nevét nem tudom és eddig még sohasem láttam; de hallottam róla dolgokat. Ma reggel érkezett. És nem sírt! Higgy nekem, mindenki sírni szokott, amikor bejelentkezik ide. Egyébként Jimmy szobatársa - Isten segített rajta - és Jim adott nekünk róla néhány információt. Magas, és sokszor jár feketében? A haja olyan, mint egy bűzös borz - ne kérdezd, Jimmy szavai. Hogy őszinte legyek, nagyon izgatott vagyok, hogy találkozzak vele, mert nincs sok fiú az emeleten."

Nagyon szerettem volna találkozni a gyerekkel - érdekesnek hangzott. Egy furcsa módon.

Calum és én egy ideig csendben üldögéltünk, de nem volt kínos csend. Békés volt. Nyugtató. Kitisztult levegő.

"Calum?" mondtam megtörve a csendet.
"Mhm?"

"Ez olyan szar. Olyannak lenni, mint én. Mint mi. Nem tudom. Néha annyira elrontottnak érzem magamat." sóhajtottam. 



"Itt mindannyian elrontottak vagyunk."

************

Hello everybuddy! xxx Tudom, hogy már több, mint egy hónapja nem volt új rész és ezt nagyon sajnálom az olvasóknak. Egyszerűen nem tudtam eddig nekikezdeni a résznek, nem tudom, miért. Megpróbálok minden héten új részt hozni, mindennel rajta leszek. Egyébként az is szomorít, hogy az író is már nagyon régen nem hozott új részt, pedig ahol ő tart, most kezd beindulni minden (a legutolsó részen is sírtam. Ja, meg emlékszem, ezen is, amikor Vicky azt mondta, Calummel akar beszélni :') ) Szóval remélem tetszett nektek ez a részt és még egyszer sajnálom :(

luv:

Lizzie xxx

Negyedik nap - Szökési tervek

Vicky,

Istenem, basszus, Vicky. Nagyon megijedtem. Még szart is kiijesztetted belőlem. Gondolok rád - hát, tudod.  De örülök, hogy kaptál segítséget. Többet, mint amit én tudtam volna tenni érted. Remélem minden rendben van ott. Nagyon hiányzol, nélküled semmi sem ugyanolyan. Nagyon szeretnék többet írni, de egy óra közepén vagyok és figyelnem kéne, de mielőtt megyek el szeretném mondani, hogy nagyon szeretlek. Nagyon.

-Cierra

U.i.: Hallgattam miattad Rolling Stonest, az jó lesz? Még egy kicsit táncoltam is.

Rámosolyogtam a buta levélre, amit a legjobb barátnőm írt, majd elkezdtem azt babrálni a kezemmel. Maga a papír emlékeztetett rá - a virágos firkák a margó szélén, a folyóírása, még az illata is ugyanolyan volt, mint neki - egy nyárias testpermet.

Kíváncsi voltam, hogyan érkezett meg ilyen gyorsan a levél. Az első gondolatom az volt, hogy a szüleim dobták be, de aztán rájöttem, hogy akkor legalább benéztek volna hozzám. De, amennyire seggfejek voltak a múltkor, lehet, hogy nem is tették volna meg. Vagy talán nem volt nekik szabad meglátogatni.

Többször is átolvastam a levelet, figyelembe véve az összes szót. Egy sort újra meg újra elolvastam. Remélem rendben vagy. Nem voltam benne biztos; rendben vagyok? Még nagyon sok dolgot kell megismernem ebben a helyben.

Legjobban amit szerettem volna, az az, hogy magukat az embereket ismerjem meg; mindannyian oly módon érdekelnek engem, amit nem tudok megérteni.

Nem számít, hogy mennyire megy az idegeimre, Jimmy volt a lista tetején. Ő egy seggfej; ez biztos. De rá akarok jönni, hogy miért lett ilyen. Az igazi Jimmyt akarom látni, nem az öntelt seggfejt, aki csak magával tud törődni. Meg akarom találni az igazi énjét; egy nő-a-férfival beszélgetést tartani vele és megismerni a belsőjét, a legmélyebb gondolatait.

Jobban meg szeretném érteni Annet - ő csendes és félénk. Sohasem akar senkivel se beszélni. Majdnem olyan szeretnék lenni a számára, mint egy nagy testvér. Már ahogy az emberekre néz, azt érezteti velem, hogy nincsen senkije. Úgyhogy én akarok neki lenni az a valaki.

Katherine egy teljesen más történet. Piszkosul szeretném tudni az ő sztoriját. Egy igazi társalgást szeretnék vele, nem számít, Cal mennyire őrültnek hiszi. Megkérdezném tőle, hogy milyen fajta hajfestéket használ, vagy talán csak beszélgetnék vele arról, ami az eszembe jut. Annyira érdekesnek látszik, össze kell őt raknom. Annak ellenére is, hogy csak egy pillantást vetettem a lányra.

Még Stephaniet is meg kell ismernem, a saját szobatársamat. Fiatalabb nálam, csak egy évvel, de érettebben viselkedik, mint egy nővér. Ő tanította meg nekem a ennek a helynek a szabályait és szoktatta meg velem a furcsa szabályokat és előírásokat. Olyan éjszakai beszélgetéseket akarok, amik az ottalvós bulikon szokott lenni, azokat a különös fajtákat, amik hajnali háromig tartanak. Mint például, hogy voltál-e már szerelmes, vagy talán a kedvenc filmje, vagy hogy milyen parfümöt használ. Nem érdekel - csak meg akarom ismerni Stephet.

Legfőképpen Calumöt szeretném megismerni. Ő az az ember, akit a legjobban ismerek itt. Mégis, aztán megint; nagyjából semmit sem tudok róla. Valami más van ebben a fiúban. Ahogyan mosolyog, vagy ahogy pici, apró hangokat ad ki, amikor a torkát köszörüli.

Az az egy dolog, amit a legjobban nem értek Calumben, az, hogy miért barátkozott meg velem ilyen gyorsan. Én csak egy egyszerű, depressziós lány vagyok, aki utálja az életet. Akinek nincs életcélja. Akinek nincs fény a szemében. De ő meglátott bennem valamit azon az első estén, én pedig nem tudom, hogy mit. Nagyon sok dologra rá szeretnék jönni, ami van kettőnk között - a beszélgetéseinkre, a kisujjaink összeszorítására, a bokáink összekulcsolására. Hogyan kerültünk ilyen közel egymáshoz szűk három nap alatt. Nem vagyok benne biztos, de ez csak az egyik rejtélye sok közül ennek az elfuserált elmegyógyintézetnek. 

************

"Szóval, Vicky" mondta Calum, engem nézve a helyéről az asztal fölött.

"Hm?" mondtam, rágcsálva a napi zabpelyhemet.

Odacsúsztatott nekem egy papírt az asztal alatt. Szakadt volt, tépett és kifakult - szemmel láthatóan sok mindenen mehetett keresztül.

Rápillantottam Calumre a szemöldökömet húzogatva, ő pedig bólintott, bátorítva, hogy nyissam ki.

Az ölembe tartottam a lapot, kihajtogatva azt. Az írás úgy nézett ki, mint Calum apró, tiszta kézírása, ez állt benne: szökési terv.

Kissé nevettem a címet olvasva.

Mindannyiunk neve listázva volt, néhány át volt húzva, gondolom azoké, akik már kijelentkeztek innen. Gyorsan megtaláltam a nevemet, valaki már odaírta. A neveken kívül semmi más nem volt írva a papírra. Egy teljesen üres hely a menekülés megtervezésére. 

"Még nincs terv?" kérdeztem, visszaadva neki a papírt az asztal alatt.

"Még nincs" vonta meg a vállát. "Volt már pár tervünk, de egyikben sem értettünk egyet."

"Miért nem osztunk egymás mellé egy, menekülési partnert?" tanácsoltam, a kanalamat újra hozzáérintve a tálhoz.

Calum felhúzta a szemöldökét, ezzel jelezve, hogy fejtsem ki bővebben.

"Mint például, az egyik ember azt mondja, hogy készül kijelentkezni, válasszon magához egy embert és vigye magával. Amikor pedig ideje távoznia, osonjon ki vele. Vagy valami ilyesmi. Nem nagyon vagyok jó tervezésben." mosolygok félénken, lejjebb csúszva a széken.

"Valójában ez nem volt rossz" von vállat Calum. "Csak kell bele egy kicsit több szervezkedés és igen, kész is vagyunk." 

Körbeadja az ötletet az asztal alatt, elmondva az összes tizenévesnek. Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó terv volt; nyilvánvalóan máshogy gondolkoznak.

A Seggfej elismerte, hogy ez egy nagyon hülye ötlet, én pedig egyetértettem. Megmondtam nekik, hogy nem vagyok jó tervezésben.

"De srácok, csak gondoljatok bele" mondta Calum mindannyiunkra ránézve.

"Mondjuk azt, hogy én készülök kijelentkezni. Tudjátok, amikor készültök elmenni, akkor van ilyen búcsú szertartás az első emeleten. Az első emeleten. A földszint; ahol a bejárat is van. És a bejárat egyben a kijárat is. Miután elbúcsúznék, megragadnám a társamat és csak futnék. Bárhova mehetnénk. Elfutni innen. Látjátok?" enyhén Jimmy felé biccentett, válaszra várva.

Jimmy csak vállat vont, de felteszem, hogy Calum ezt egy igennek vette.

"Rendben, remek" Cal előhúzott egy tollat a farmerzsebéből, elkezdve írni a tervet. Amikor végzett, még egyszer odaadta nekem.

Ez volt ráírva:

Vicky Legyőzhetetlen Terve

Egy menekülőpartner: később választani.

"És majd a reggeli órákon fogunk választani egymásnak társakat, párosan vagyunk, úgyhogy ez működni fog." mosolygott rám Calum.

Szóval - az őrült gyerekek az elmegyógyintézetben tervezik a szökésüket. Ez a hely sosem hagyja, hogy unatkozz.

************

Kihagytam a reggeli órákat annak köszönhetően, mert ez volt az első találkozásom az orvosommal. Egyszerűen találkoztunk egy szobában, ő pedig leült velem az ágyamra. Alapvetően így nézhetett ki a beszélgetésünk:

"Szóval Vicky, hogy érzed ma magad?"

"Jól."
"Jobban érzed magadat, mióta idekerültél?"

"Öm, nem."

"Miért nem?"

"Ez egy elmegyógyintézet."

"Mit gondolsz, miért vagy itt?"

"Depressziós vagyok."

"Miért vagy depressziós?"

"Mert az élet szar."

"Miért szar az élet?"

"Miért teszel fel ennyi kibaszott kérdést?"

Addigra már készen voltam ezzel a szarral, de megfogadtam Steph tanácsát és nem sikítottam azt az orvosnak, hogy 'Kapd be!' miután elhagyta a szobát.

Lesokkoltam, miután elment - ő is csak egy újabb faszfej, akivel meg kell küzdenem. Az orvosoknak segíteniük kéne, nem? Ő nekem nem segítség, egyáltalán nem - az egész, amit csinált, az volt, hogy megkérdezte, hogy érzem magam és a depresszióról, ez nem lehet olyan rossz. De alapvetően kövérnek nevezett; azt mondta "Hát, elhagyhatnál néhány kilót."

Az ebédet is kihagytam, mert mire ő végzett a hozzám beszéléssel, elment az étvágyam. Úgyhogy egyenesen a délutáni órákhoz vettem az irányt, készen állva arra, hogy hencegjek a seggfej orvosommal. Remélem nem vagyok olyan rossz, mint Jimmy. Még mindig egy kicsit dühös voltam, amikor helyet foglaltam Calum mellett az osztályterem hátuljában.

"Mi a baj drágám?" Calum szeretett hülye beceneveken szólítani - Vickers, Vicky-maci, cukorkám, drágám, bármi, ami az eszébe jutott. Beismertem, hogy szeretem a buta beceneveit számomra - azt éreztette velem, hogy közel állok hozzá.

"Az orvosom egy tökéletes faszfej." játszadoztam a pólóm szegélyével.

"Az enyém is" értett egyet Calum "Ők mindannyian azok."

"Csak keresztülnéz rajtam." ráztam a fejemet, a földre nézve. Ezt mondva eszembe juttatta, hogy reggel pont ezen gondolkoztam - hogy én pont nem akarok többé keresztül nézni az itteni embereken. Meg akarom őket ismerni, az igazi énjüket, nem csak a szomorú embert, amit látok kívülről.

"Utálom, amikor az emberek simán átnéznek másokon." Calum alapvetően kivette a szavakat a számból, ezért könnyedén belekezdtem.

Elmondtam a fiúnak, hogy hogyan szeretnék találkozni az itteni emberekkel, hogyan szeretnék beszélgetni Jimmyvel, Anne-vel és Katherine-nel, nem foglalkozva azzal, hogy Calum mennyire röhögött, amikor ezt kimondtam. Kiöntöttem magamból mindent, és úgy látszott, Cal megértett engem.

"Az igazi emberekkel akarok találkozni, érted? Igazából úgy akarok innen elmenni, hogy tanultam is valamit. Meg szeretném tudni, hogy valójában milyenek belülről az emberek, nem azt, amit kívülről látunk, hanem az igazi énjüket."

Miután végeztem, Calum mereven nézett rám, tiszta őszinteséggel a szemében. Ragyogtak - akkor látszódott a legtöbb élet a szemében, mióta megismertem.

Majd előhúzta ugyanazt az összegyűrődött papírt a zsebéből; a menekülési tervet. Mégis, abban a pillanatban több minden volt ráírva, mint előtte. Már kiválasztották egymásnak a partnereket.

Kíváncsi voltam, hogy engem kivel osztottak be. Végül azt gondoltam, hogy biztosan Steph-fel. De aztán lehet, hogy mégsem vele.

Odaadta nekem a papírt, én pedig megkerestem a nevemet. A papír alsó fele be volt fedve karikákkal - és benne két névvel. Gyorsan megtaláltam a nevemet, mellette pedig az a név volt elhelyezve, hogy Calum.

Felnéztem a barna szemű fiúra, aki mosolygott. 

"Engem választottál." mondtam gyengéden, belenézve a meleg szemeibe.

"Igen." válaszolta halkan, meg nem szakítva a szemkontaktust.

A szívem hangosan dobolt, megesküdném, hogy Calum hallotta. Ő engem választott, engem, nem pedig azokat az embereket, akiket már sokkal régebb óta ismer, mint engem.

"Miért?"

"Miért ne?"

Forgattam a szemeimet, ő meg elengedett egy nevetést. "De nem, tényleg, miért?"

"Te más vagy Vicky, másabb, mint bárki, bárki ezen a helyen, bárki, akivel valaha találkoztam. Mint például, amit az előbb mondtál - sohasem gondoltam volna ilyesmire. Soha nem látnám úgy az embereket. De te, te tudod. Máshogy látod a dolgokat, mint a többiek. Te látod a dolgokat és meg is érted őket. Nem tudok rólad sok mindent, de tudom, hogy különleges vagy. És senki mással sem szeretnék elfutni ebből szarlyukból, csak veled."

Az óra végén bámultuk nevünket a papíron, amik egymás mellé voltak helyezve, a kisujjunk pedig összefonódott az asztal alatt.

************

'Ello! :) Meg is jött az új rész, több, mint egy hónapos kihagyás után, amit nagyon sajnálok. Nagyon jól estek a komik, amiket írtatok, hogy folytassam c: <3 Szóval úgy döntöttem, hogy lesz is mindig új rész, de csak hetente egyet fogok hozni, mert mindjárt kezdődik a suli és azért tanulni is szeretnék :D Egyébként ha bármi kérdésetek van a történettel, nyugodtan írjatok, vagy kérdezzetek elérhetőséget és ott válaszolok! ;) További jó nyarat! <3

Lizzie xxx

Rossz hírek, szünet

Sziasztok! Tudom, hogy már régóta nem hoztam új részt, de már nem is tudom, hogy hoznom kéne-e :/ Szeretlek titeket, ezt az egészet miattatok csinálom, de úgy sajnos nincs értelme, ha csak egy-ketten olvassák :( Szóval ha olvasod ezt a történetet, akkor légyszíves kommentelj vagy pipálj, vagy bármi, amivel jelezni tudsz :) Akkor eldöntöm, hogy van-e értelme még fordítanom. Ha úgy döntök, hogy igen, akkor is sajnálom, mert csak hetente egy részt fogok hozni a suli miatt :( Sajnálom, szeretlek titeket lányok/fiúk?, mindig is szeretni foglak titeket! <3

Lizzie xxx